A nevetés egyre harsányabb lett. A poénok durvultak, a hangok élesebbé váltak. Márk Lakatos egymás után sütötte el a vicceket anyósokról és feleségekről, a társaság pedig hangosan hahotázott. Edina Váradi közben minden fogásról mondott valamit, mintha éttermi kritikát írna:
– Ez a saláta túl sós. A hús kiszáradt. Ez a másik meg egészen furcsa, ilyet még sosem ettem.
Emese Fodor csendben ült, a tányérját bámulta. Az étvágy teljesen elment. Belül tompa, szorító feszültség gyűlt benne, de próbálta elhessegetni. Ki kell bírni – ismételgette magában. Mindjárt itt az újév, aztán végre elmennek.
Tíz óra körül Andrea Fehér átvette a szót, és hosszan kezdett beszélni arról, mennyire fontos tisztelni az idősebbeket. A gondolatmenet szinte észrevétlenül csúszott át abba, hogy a mai fiatalok mennyire elkényeztetettek, semmit sem becsülnek a családi hagyományokból.
– Bezzeg régen – magyarázta, villájával hadonászva –, amikor egy meny bekerült a családba, pontosan tudta, hol a helye. Megadta a tiszteletet az anyósának, hallgatott rá, segített. És most? Most mindegyik királynőnek képzeli magát!
A tekintetek egyszerre Emesére szegeződtek. Felnézett, egy pillanatra találkozott a pillantásokkal, majd újra lesütötte a szemét. Nem szólt semmit.
– Ugyan már, Andi – szólt közbe Márk Lakatos, félmosollyal. – Nem mindenki ilyen. Vannak rendes feleségek is, akik tisztelik a férjüket meg annak családját.
– Hát, az attól függ, milyen az a feleség – tette hozzá Edina Váradi kuncogva.
Erzsébet Rácz belekortyolt a borába, letörölte a száját a szalvétával, majd végigmérte az asztalt. Ezután hosszasan, méricskélve nézett Emesére.
– Vannak olyanok – mondta hangosan, élvezve, hogy mindenki figyel –, akik azt hiszik, hogy csak azért, mert az ő nevükön van a lakás, ők az urak itt. Elfelejtik, hogy a férj a családfő. És akkor bizony az anyjának is van beleszólása.
Nevetés tört ki, Márk volt a leghangosabb.
– Pontosan! – csapott az asztalra. – Micsoda fukarság kell ahhoz, hogy még a férj rokonságát se tudd rendesen vendégül látni!
Emese megmerevedett. A kezében még ott volt a salátás tányér. Lassan, szinte kimérten tette le az asztalra. Nem szólt, még csak fel sem nézett.
– És különben is – folytatta Erzsébet Rácz, egyre jobban belemelegedve –, egy jó feleség hálás, amiért egyáltalán befogadták a családba. Nem hordja fenn az orrát.
– Anya – szólalt meg halkan Norbert Lengyel, továbbra is a telefonját bámulva –, talán elég lenne.
– Ugyan már, fiam – legyintett az anyja. – Csak beszélgetünk. Ugye, Emesécske?
A szobára furcsa, feszült csend telepedett. Volt, aki könnyeket várt. Mások hangos visszavágást, botrányt. Márk és Edina összenéztek, láthatóan élvezték a helyzetet.
Emese felállt az asztaltól. Lassan, kapkodás nélkül. Az arca nyugodt volt, szinte kifejezéstelen. Kiment az előszobába, és becsukta maga mögött az ajtót, kizárva a nevetést és a hangzavart.
Elővette a telefonját, megkereste a megfelelő nevet, majd hívást indított.
– Apa – mondta halkan, amikor a vonal túlsó végén felvették. – Én vagyok. Minden rendben. Csak hallani akartam a hangod. Hogy vagytok anyával? Otthon ünnepeltek?
Az apja hangja nyugodt volt, otthonos. Elmesélte, hogy kettesben terítettek, tévét néznek majd, várják az éjfélt. Megkérdezte, Emesénél mi újság.
– Jól vagyok – felelte. – Nálam is minden rendben. Hamarosan még jobb lesz. Köszönöm, apa. Boldog újévet nektek. Később még hívlak.
Letette a telefont, egy pillanatig csak állt, majd kihúzta magát, megigazította a vállát, és visszament a szobába.
Ahogy belépett, mindenki elhallgatott. Erzsébet Rácz arcán alig leplezett elégedettség ült, Norbert még mélyebbre merült a kijelzőbe.
Emese megállt az asztalnál. A tartása egyenes volt, a tekintete összeszedett és határozott, a mozdulatai pontosak.
– Ebben a lakásban a mai ünneplés véget ért – mondta nyugodtan, tagoltan. – Megkérek mindenkit, hogy hagyja el az otthonomat.