– …megismétlem – folytatta Emese Fodor változatlan nyugalommal. – Azonnal.
A nevetés egy szempillantás alatt elhalt. Erzsébet Rácz felháborodva pattant fel a székéről.
– Te teljesen elvesztetted az eszed?! – csattant fel. – Vendégek vagyunk! Ünnep van!
Emese arca rezzenéstelen maradt.
– Nem azok – válaszolta halkan, de metsző pontossággal. – A vendég tiszteli a házigazdát. Önök pedig itt ülnek a lakásomban, az én ételemet eszik, és közben megaláznak. Ezért kérem, hogy felöltözzenek és távozzanak.
– Norbert! – fordult fia felé Erzsébet Rácz éles hangon. – Hallod, miket beszél?!
Norbert Lengyel végre elemelte a tekintetét a telefonról. Előbb az anyjára nézett, aztán Emesére, majd újra vissza.
– Emese, most tényleg… – hebegte. – Anya, te is… csináljuk ezt békésen, jó?
– Nem lesz balhé – felelte Emese. – Feltéve, hogy mindenki most feláll, felöltözik, és elmegy.
Edina Váradi hirtelen talpra ugrott.
– Ki vagy te egyáltalán, hogy parancsolgatsz nekünk?! – vágta oda. – Mi Norbert családja vagyunk! Jogunk van itt lenni!
– Nincs – rázta meg a fejét Emese. – Ez az én lakásom. A saját pénzemből vettem, a nevemen van, és én döntöm el, ki tartózkodik benne. Utoljára mondom: kérem, menjenek el.
Erzsébet Rácz már emelkedett volna, de Márk Lakatos megfogta a karját.
– Ugyan már, Emese – próbálta elsimítani a helyzetet. – Csak ugratás volt, túl komolyan veszed…
– Számomra nem vicces – vágott közbe Emese. – És Emesének hívnak, nem máshogy. Tíz percük van összepakolni. Ha ennyi idő múlva még itt lesz valaki, rendőrt hívok.
– Tessék?! – sikította Erzsébet Rácz. – Rendőrséget ránk?! Norbert, ezt hallod?!
Norbert nem felelt. Csak bámulta a tányérját, mintha ott keresné a megoldást.
Emese elővette a telefonját, feloldotta a kijelzőt, megkereste a megfelelő számot, és úgy tartotta, hogy mindenki lássa.
– Kilenc perc – jegyezte meg tárgyilagosan.
Andrea Fehér adta meg magát elsőként. Felállt, megszorította a férje kezét.
– Hagyd, Erzsi – mondta fáradtan. – Menjünk. Megleszünk nélküle is. Otthon, nyugodtan ünneplünk.
Márk Lakatos és Edina Váradi összenéztek, majd kelletlenül ők is felálltak. A gyerekek, akik eddig csendben játszottak a másik szobában, a zajra kiszaladtak.
– Öltözés, indulás – szólt rájuk röviden Edina.
Kapkodás kezdődött. Kabátok kerültek elő, táskák, szatyrok. A korábbi gúnyos magabiztosságnak nyoma sem maradt; lesütött tekintetek, sietős mozdulatok váltották fel.
Erzsébet Rácz még mindig az asztalnál ült, arca vöröslött a dühtől és a sértettségtől. Aztán hirtelen felállt.
– Norbert – szólt élesen. – Indulunk. Most.
Norbert lassan felegyenesedett. Egy pillanatra Emesére nézett, majd levette a kabátját a fogasról.
– Anya, én… – kezdte.
– Azt mondtam, indulás! – vágott a szavába az anyja. – Vagy vele maradsz?!
Norbert nem válaszolt. A bejárathoz lépett, ott megállt, visszafordult.
– Emese… – próbálkozott.
– Menj el, Norbert – felelte Emese csendesen. – Egyszerűen csak menj el.
Nem talált olyan szavakat, amelyek bármit is helyrehoztak volna. Bólintott, és kilépett az ajtón az anyja után.
Emese becsukta az ajtót az utolsó távozó mögött, elfordította a kulcsot, majd egy pillanatra a hátát a fa felületének támasztotta, lehunyta a szemét.
Amikor kinyitotta, mosolygott. Őszintén, felszabadultan – először az egész este során.
A konyhába ment, rendet rakott. Az ételmaradékokat dobozokba tette, a hűtőbe pakolta, elmosogatott, letörölte az asztalt. Mire végzett, a lakás újra az övé volt.
Fél tizenkettőkor töltött magának egy pohár pezsgőt, leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Ünnepi műsor ment, csillogás és zene.
Az órára pillantott. Még harminc perc éjfélig. Harminc perc csend, nyugalom és szabadság.
Elővette a telefonját, és felhívta a szüleit.
– Anya, apa – szólalt meg, amikor felvették. – Boldog új évet előre. Itthon vagyok, egyedül. Minden rendben van. Sőt, kifejezetten jól vagyok.
Az anyja aggódva kérdezett valamit, de Emese megnyugtatta.
– Tényleg minden a legnagyobb rendben – mondta mosolyogva. – Majd később elmesélem.