— Anya, ma Alexandrával beugranánk hozzád, rendben? Van egy nagy hírünk! — hallatszott Miklós Szilágyi lelkes hangja a vonalban.
— Gyere csak, persze — felelte Gabriella Lukács gondolkodás nélkül. — Sütök valami finomat.
— A klasszikus almás pitédet? — nevetett a fia.
— Más nem is jöhet szóba — válaszolta mosolyogva, majd bontotta a vonalat.
Gabriella letette a telefont, elővette a határidőnaplóját, és belelapozott. A napjai sűrűn teltek: reggel úszás, délután könyvklub, estére Miklós és Alexandra érkezése. A következő oldalakon is egymást érték a bejegyzések: festőtanfolyam, barátnős kávézás, a jövő hétvégére tervezett debreceni kiruccanás. Nem volt már üresjárat az életében. Nem várakozott többé, hanem haladt előre.
A csengő váratlanul megszólalt. Túl korai volt még bárkinek. Amikor ajtót nyitott, Balázs Székely állt előtte, kezében egy kartondobozzal.
— Szervusz — mondta kissé bizonytalanul. — A közelben jártam, és… találtam ezt-azt.
Beengedte. Balázs rendezettebbnek tűnt, nyugodtabbnak, mint legutóbb.
— Régi fotóalbumok — tette le a dobozt az asztalra. — Arra gondoltam, nálad jobb helyen lesznek.
— Köszönöm — bólintott Gabriella. — Teát kérsz?
— Ha belefér az idődbe.
— Fél órám van — mondta, és már kapcsolta is a vízforralót.
Leültek egymással szemben. Furcsa volt: valaha mindent tudtak a másikról, most pedig idegen udvariassággal beszélgettek.
— Hogy vagy? — kérdezte Balázs.
— Jól. Tényleg jól — felelte őszintén Gabriella. — És te?
— Megvagyok. — Kis szünetet tartott. — Jobb állást kaptam, és a belvároshoz közelebb költöztem albérletbe.
— Örülök neki.
— Miklós említette, hogy tele vagy programokkal.
— Így van. Rájöttem, mennyi minden érdekel — töltötte ki a teát. — Régen csak a ti dolgotok körül forgott az életem. Most végre a sajátom is számít.
Balázs a csészét forgatta a kezében.
— Gabriella… kérdezhetek valamit?
— Hallgatlak.
— Nem gondoltál arra, hogy esetleg… mi ketten…
— Nem, Balázs — szakította félbe csendesen, mégis határozottan. — Ez már nem az a történet.
Bólintott, sóhajtott.
— Értem. Tudtam, de muszáj volt megkérdeznem.
Miután elment, Gabriella az ablaknál állva nézte, ahogy Balázs elindul az autója felé. Meggörnyedtnek látszott, idősebbnek. Nem sajnálta. Egyszerűen elengedte.
Este Miklós és Alexandra érkeztek meg, sugárzó arccal.
— Anya, eljegyezzük egymást! — vágta ki a fia már az előszobában.
Gabriella átölelte őket.
— Csodálatos hír! Boldog vagyok miattatok!
Az asztalnál ülve pitét ettek, esküvőről beszélgettek. Alexandra Miklós kezét fogta, összenéztek, mosolyogtak. Ez volt az igazi: nem megszokás, nem kapaszkodás, hanem választás.
— Apa tud róla? — kérdezte Miklós.
— Még nem. Te mondod el neki?
— Igen. — Kis hallgatás után hozzátette: — Tudod, anya, örülök, hogy nem keseredtél meg. Erősebb lettél. És boldogabb.
Gabriella elmosolyodott.
— Én is megleptem magam. Ki hitte volna, hogy ötvennégy évesen új fejezet nyílik.
Amikor egyedül maradt, beleült a kedvenc foteljébe, és kinyitotta az albumot. Régi képek néztek vissza rá: fiatalság, esküvő, közös évek, a kis Miklós, tengerparti nyarak. Sok jó emlék.
Nem bánta sem a harminc év házasságot, sem a lezárását. Az egyik mindent adott, ami addig kellett, a másik szabadságot és önmagát.
Becsukta az albumot, a tükör elé állt. Egy magabiztos, élénk tekintetű nő nézett vissza rá. Olyan, aki nem fél egyedül lenni, nem másokért él, és nem vár jóváhagyásra.
— Köszönöm — suttogta a tükörképének. — Hogy végigcsináltad.
Mosolyogva indult pakolni a táskáját a másnapi uszodához. Annyi minden várt még rá. Az új élete épp csak elkezdődött.