Gabriella Lukács feltette a vízforralót, majd körbenézett. A konyha szinte ragyogott: a tűzhely csillogott a tisztaságtól, a konyharuhák katonás rendben sorakoztak, az ablakpárkányon egyetlen porszem sem látszott. Vacsorára készült, ahogy az elmúlt harminc évben szinte minden este, amikor a férjét várta haza. Rizses húsgombóc került volna az asztalra – Balázs Székely kedvence.
A telefon halk pittyenéssel jelezte az üzenetet: „Későn jövök.” Megint. Gabriella sóhajtott, és kissé félrehúzta a lábast a lángról. Nem baj, majd újramelegíti, ha Balázs végre megérkezik. Már rég hozzászokott az ilyen estékhez. Régebben még felhívta, magyarázkodott: értekezlet, ügyfél, dugó Debrecen felé. Mostanra maradt a rövid sor, magyarázat nélkül.
A tévé monoton hangon darálta a híreket a politikáról. Gabriella automatikusan törölgette az asztalt, miközben fejben a másnapi teendőket rendezgette. Ki kell mosni a függönyöket. Felhívni Miklós Szilágyit a hétvége miatt. Elmenni a rendelőbe Balázs receptjéért.
Pontban kilenckor csapódott be a bejárati ajtó.
— Gabi, itthon vagyok — szólt be Balázs, és a hangja furcsán egyenletes volt.
— A konyhában! Megmelegítsem a vacsorát? — válaszolta ösztönösen.
A férfi belépett, cipőben, kabátban maradt. Ez szokatlan volt.
— Nem kell. Beszélnünk kell.
Gabriella megdermedt, kezében a törlőkendővel. Utoljára akkor hangzott el ez a mondat, amikor Balázs édesanyja meghalt.
— Baj van? Rosszul érzed magad? — kérdezte óvatosan.
— Veled semmi gond, és velem sincs — leült az asztalhoz, ujjait összekulcsolta, mintha tárgyalna. — Úgy döntöttem, külön fogok élni.
Gabriella pislogott egyet. Talán félrehallotta.
— Külön… hogyan érted?
— Szó szerint. Szükségem van saját térre. Talán neked is jobb lesz így — tekintete a hűtő irányába siklott.
— Balázs… — elakadt a hangja. — Van valakid?
— Nincs! — csattant fel hirtelen. — Egyszerűen belefáradtam a megszokásba. Mindig ugyanaz, nap mint nap. Nem a te hibád. Csak így alakult.
Leült vele szemben. A fejében kérdések kavargtak, de egyetlen mondat sem talált utat kifelé.
— Már béreltem egy lakást. Holnap elviszem a dolgaimat — folytatta ugyanazzal a tárgyilagos hanggal.
— És mindaz… — Gabriella végignézett a konyhán, az otthonukon, a közös életükön. — Harminc év után ez ilyen egyszerű? Miért pont most?
— Most jött el az ideje — vont vállat Balázs.
— Az ideje? — belül mintha valami recsegve eltört volna. — Harminc évig nem volt ideje, most meg hirtelen igen?
— Gabi, ne csináljunk jelenetet — grimaszolt. — Felnőtt emberek vagyunk. Ilyen előfordul. Nem te vagy az első, nem is az utolsó.
— Persze — bólintott gépiesen, miközben az arca égett. — Felnőttek.
— Miklós tud róla?
— Holnap elmondom neki.
Balázs felállt, eligazította a kabátját.
— Ma éjjel szállodában alszom. Holnap visszajövök a cuccaimért.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Gabriella mozdulatlanul maradt, és a makulátlan konyhát nézte. Az ideális konyhát egy ideális család számára, amely már nem létezett.
Nem sírt. Odabent mintha minden megfagyott volna. Felállt, kinyitotta a hűtőt, majd rögtön visszacsukta. Az órára pillantott: fél tíz. Túl korai az alváshoz, túl késői ahhoz, hogy bárkit felhívjon.
A telefon újra megszólalt. Renáta Deák küldött egy vicces képet egy macskáról. Gabriella üres tekintettel nézte a kijelzőt, nem tudta, nevetnie kellene-e vagy sem. Odakint minden ugyanolyannak tűnt, az ő világa mégis öt perc alatt omlott össze.
— Tér kell neki… — mormolta félhangosan. — És nekem mi kell? Engem megkérdezett bárki is?
A tűzhelyen felejtett vízforraló élesen fütyülni kezdett. Gabriella összerezzent, és gyors mozdulattal elzárta a gázt.
Szinte öntudatlanul vette kézbe a telefonját, és tárcsázta a fiát.
— Miklós, szia. Nem zavarlak?
— Nem, anya, Alexandrával filmet nézünk. Történt valami?
— Nem, semmi — megtorpant egy pillanatra. — Csak… csak gondoltam, felhívlak. Jól vagytok?
— Igen. Alexandra üzeni, hogy üdvözöl. Biztos minden rendben? Furcsa a hangod.
— Persze, minden oké — hazudta. — Majd holnap beszélünk, jó?
— Rendben. Jó éjt, anya.
Letette a telefont, és a sötét ablakhoz lépett. Az üveg tükrében egy nő alakja rajzolódott ki, aki tanácstalan arccal nézett vissza rá, mintha maga sem tudná, hogyan tovább.