A tükörben visszanéző arc tanácstalanságot sugárzott. Egy asszony állt ott, aki képtelen volt eldönteni, merre induljon tovább. Nem tudta, mit mond majd a szomszédoknak, hogyan tölti meg a napjait egyedül, és főleg azt nem, miként lehet tovább élni annak az embernek a hiányában, akivel élete nagyobbik felét megosztotta.
A reggelt éles telefoncsörgés hasította ketté. Gabriella Lukács összerezzent, és ösztönösen kapott a készülék után, anélkül hogy az órára pillantott volna.
— Halló?
— Gabi, én vagyok — Renáta Deák hangjában nyugtalanság bujkált. — Hogy vagy? Már fenn vagy?
Gabriella ekkor nézett rá az órára: fél nyolc múlt. Csak most esett le neki, hogy az egész éjszakát a fotelben töltötte, felöltözve, álom nélkül.
— Igen… nem aludtam — felelte. — Renáta, el sem hiszed, mi történt…
Egy mély levegő után kibukott belőle minden. A mondatai rövidek, darabosak voltak, mintha csak kapaszkodókat dobálna egymás után. Renáta felszisszent, felháborodottan kérdezett vissza, néha csak annyit mondott: „Ez hihetetlen.”
— Munka után átmegyek hozzád, rendben? — zárta le végül. — Ne hagyd, hogy teljesen összeroskadj.
— Jól vagyok — vágta rá Gabriella, bár ő maga sem hitte. — Csak nem értem… miért történt ez? Hol rontottam el?
— Sehol! — csattant fel a barátnője. — Ez az ő válsága, nem a tied. Ennyi az egész.
A hívás után Gabriella nehezen feltápászkodott. Elgémberedett tagok, zúgó fej. Valamit csinálnia kellett. Automatikusan megigazította az ágyat, majd vizet tett fel. Kávét főzött — olyat, amit korábban sosem, mert Balázs Székely nem bírta az illatát. Ma már nem számított.
Körülbelül délben megszólalt a csengő. Balázs állt az ajtóban, kezében egy nagy sporttáskával.
— A cuccaimért jöttem — mondta magától értetődően.
— Gyere be — Gabriella félreállt.
Balázs a hálóba ment, kinyitotta a szekrényt, és módszeresen pakolni kezdett. Ing, nadrág, pulóver — mindennek megvolt a helye. Gabriella az ajtófélfának támaszkodva figyelte, nem lépett be.
— Szóltál Miklósnak? — kérdezte halkan.
— Igen. Reggel hívtam.
— És mit mondott?
Balázs vállat vont, hátra sem nézve.
— Azt, hogy majd beszél veled.
Gabriella bólintott. Úgy nézte őt, mintha egy üzleti útra készülne, nem pedig szétfeszítené azt az életet, amit együtt építettek.
— Gabi, ha bármi kell… — kezdte bizonytalanul Balázs. — Pénz, intézni valami…
— Nem kell semmi — vágott közbe. — Dolgozom, megoldom.
— Ahogy gondolod — lezárta a táskát. — A papírjaim a fiókban vannak?
— Felül.
Összeszedte az iratokat, körbenézett, majd az előszobában megállt.
— Akkor… majd beszélünk.
Az ajtó becsukódott. Gabriella egyedül maradt a lakás közepén: üres szekrénnyel, kongó falakkal és egy még üresebb belső térrel.
Újra csörgött a telefon. Miklós Szilágyi volt az.
— Anya, minden rendben? — kérdezte aggódva.
— Persze — próbált mosolyt erőltetni a hangjába. — Jól vagyok.
— Este átmegyek hozzád.
— Nem szükséges, fiam. Éld az életed, én elboldogulok.
— Ugyan már, anya! Ott leszek.
Miután letették, Gabriella a konyhába ment, leült, és kibámult az ablakon. Az utcán emberek siettek, autók haladtak el. A világ ment tovább.
Nem sokkal később ismét csengettek. Katalin Király, a szomszéd állt ott.
— Gabi, egy kis sót kérnék — mondta, miközben kíváncsian pásztázta a lakást. — Balázs nincs itthon?
— Elutazott — felelte röviden Gabriella, és már fordult is a konyha felé.
Tudta, hogy másnapra az egész lépcsőház beszélni fog. Kibírja. Muszáj kibírnia.
Este Miklós megérkezett. Szorosan átölelte, úgy, ahogy régen, amikor még kisfiú volt.
— Minden rendbe jön, anya — mondta határozottan.
Gabriella bólintott, és aznap először őszintén elmosolyodott.
Eltelt egy hónap.
Megtanult egyedül elaludni a nagy ágyban, csak magának főzni, és nem összerezzenni, ha kulcs csörrent a zárban. A nappalit is átrendezte: eltolta a kanapét, új függönyöket vett, és lassan hozzászokott ahhoz, hogy az élet más ritmusban folytatódik tovább.