A függönyök élénkek voltak, harsány színűek – pontosan olyanok, amelyeket Balázs Székely mindig ízléstelennek tartott volna. Gabriella Lukács azonban most már nem mérlegelte más véleményét.
Lassan, lépésről lépésre tanult meg másképp élni. Éjszakába nyúlóan sorozatokat nézett, nem számolta a perceket, akkor evett, amikor megéhezett, és azt, amihez kedve volt. Renáta Deák beszélte rá, hogy ugorjanak át egy hétvégére egy közeli városba – csak úgy, céltalanul. Nem kellett engedély, nem volt indok, és ami a legfontosabb: nem kísérte bűntudat.
Egy keddi estén csengettek. Gabriella ajtót nyitott, és Balázs állt előtte. Lefogyva, gyűrötten, az arcán bizonytalan, idegen mosollyal.
— Szia — szólalt meg rekedten. — Bejöhetek?
Szó nélkül félreállt. Balázs belépett, majd megtorpant az előszobában.
— Minden… más lett — jegyezte meg.
— Átrendeztem a lakást.
— És a függönyök is újak.
— Változásra volt szükségem.
A konyhába ment, leült az asztalhoz — ugyanarra a székre, ahol egy hónappal korábban kimondta, hogy elmegy.
— Gabi… beszélnünk kellene.
A nő vizet tett fel, elővette a csészéket. Mozdulatai nyugodtak voltak, szinte gépiesek, miközben belül remegett.
— Hallgatlak — mondta, anélkül hogy felé fordult volna.
— Hibáztam — vágta ki Balázs. — A szabadság… nem olyan, mint amilyennek elképzeltem.
Gabriella leült vele szemben.
— Milyen akkor?
— Üres — végighúzta kezét az arcán. — Azt hittem, buli lesz, barátok, kötetlenség. De kiderült, hogy a barátok eltűnnek, amikor már nem akarnak inni veled. Hogy a lakbér elviszi a fizetésem felét. És hogy otthon… — elakadt. — Senki nem vár. Senki nem kérdezi meg, milyen napod volt. Senki nem főz vacsorát.
Gabriella figyelte őt, és már nem a férjét látta, hanem egy megöregedett, tanácstalan férfit. Azt, aki gondolkodás nélkül húzta ki harminc év közös életük alól a talajt.
— Mit szeretnél? — kérdezte halkan.
— Visszajönni — nyúlt a keze után. — Kezdjük újra. Megígérem, nem megyek el. Olyan lesz minden, mint régen.
Gabriella finoman elhúzta a kezét.
— Régen már nincs, Balázs.
— Miért? — őszintén döbbentnek tűnt. — Hiszen bocsánatot kértem!
— Mert én közben megváltoztam — felállt, az ablakhoz lépett. — Sokáig magamat hibáztattam. Kerestem, mit rontottam el. Aztán rájöttem: nem rólam szólt. Te döntöttél. Én pedig mindig alkalmazkodtam. Egész életemben hozzád, a te igényeidhez, a te időbeosztásodhoz.
— Ne dramatizálj már — legyintett ingerülten. — Hiszen itt vagyok!
— Én viszont még nem tudom, akarom-e, hogy itt legyél.
Ekkor újra megszólalt a csengő. Gabriella ajtót nyitott: Renáta és a férje, Csaba Gál álltak ott.
— Jaj, vendéged van? — lepődött meg Renáta. — Rosszkor jöttünk?
— Dehogy, gyertek csak — mosolygott Gabriella. — A tea épp elkészült.
A konyhában Balázs úgy ült, mint egy megsértett gyerek.
— Szia, Balázs — biccentett Csaba. — Régen találkoztunk.
— Ma színházba megyünk — hadarta Renáta. — Három jegyet vettünk, gondoltuk, elcsábítunk téged is, Gabi.
— Színházba? — kérdezett vissza Balázs hitetlenkedve. — Te mostanában színházba jársz?
— Igen — felelte nyugodtan. — Moziba is. Kiállításokra is.
— Beszélhetnénk? — intett Balázs a folyosó felé.
Ott halkan, feszülten szólalt meg:
— Mi folyik itt? Miért vannak itt? Mióta van színház?
— Ők a barátaim — válaszolta Gabriella. — És most már saját életem van.
— És mi? — kérdezte tanácstalanul.
— Mi már nem vagyunk, Balázs. Ezt te döntötted el egy hónapja.
— De meggondoltam magam!
— Én viszont nem.
Visszament a konyhába, őt pedig a folyosón hagyta.
Fél év telt el. Gabriella a konyhaablaknál állt, kezében kávéval — reggeli szertartás, amelyet megszeretett. A tavaszi napfény elárasztotta a teret, az ablakpárkányon ibolyák virágoztak. Az ő ibolyái, amelyeket maga választott és nevelt.
Megcsörrent a telefon. Miklós Szilágyi volt az.
— Szia, fiam — szólt bele mosolyogva.