Nem kapzsiságból történt mindez – inkább kimerülésből. Elfáradtam abban, hogy folyton harcoljak. Idővel egyszerűbbnek tűnt mindent rád bízni, rám tolni.
– Neked talán könnyebb lett. Nekem viszont egyre nehezebb – felelte Júlia Simon halkan. – Egyedül vinni a terhet, mindenkiét.
– Mindenkiét? – kérdezte Hunor Kertész felnézve.
– A tiédet is, meg a gyerekekét. Szinte teljesen rám támaszkodtak: étel, programok, ajándékok, minden. Mintha természetes lenne.
– De te ajánlottad fel, hogy besegítesz nekik!
– Igen. Akkor, amikor még azt hittem, ez kétirányú dolog. Hogy nem csak én adok.
Hunor hosszú percekig nem szólalt meg. Végül alig hallhatóan tette fel a kérdést:
– Azt szeretnéd, hogy elmenjek?
Júlia nem válaszolt azonnal. Mérlegelt, mielőtt megszólalt volna:
– Azt szeretném, ha végre férfiként viselkednél, nem eltartottként.
– És ha nem akarok változni?
– Akkor igen. Akkor költözz el.
– Ennyi lenne? Három év így ér véget?
– Három évig az én pénzemből éltél. Ideje kimondani, amit eddig kerülgettünk.
Hunor felállt, mintha hirtelen döntésre jutott volna.
– Lehet, hogy tényleg itt az ideje rendbe tenni magam.
– Lehet – bólintott Júlia.
– Mennyi időm van?
– A hónap végéig. Fél év múlva, ha már képes vagy önállóan megállni a lábadon, akkor beszélhetünk újra.
– És ha addig sem sikerül?
– Az már a te felelősséged. Én nem maradok egy helyben. Könnyen találok olyat, aki tudja, mit akar.
Hunor két napon át pakolt. Nem voltak viták, nem csattantak ajtók. Csendben hajtogatta a ruháit, rendszerezte a holmiját. Júlia nem akadályozta, de nem is segített.
– A kulcsot a komódra teszem – mondta, miközben behúzta az utolsó táska cipzárját.
– Jó – válaszolta Júlia.
– És ha sikerül? Ha rendes állásom lesz, és visszafizetek mindent?
– Ha sikerül, visszajöhetsz. Majd meglátjuk.
– És ha addig mást találsz?
– Megeshet.
Hunor felemelte a súlyos csomagokat.
– Köszönök mindent. A jót is.
– Nincs mit.
– Meg azt is, hogy szembesítettél a valósággal. Tényleg ellustultam.
– Így van – mondta Júlia. – Elkényelmesedtél.
– Akkor… még találkozunk?
– Igen. Valamikor.
Az ajtó tompa kattanással zárult. Júlia egyedül maradt a lakásban – abban az otthonban, amelynek a hitelét ő fizette, amit ő teremtett meg magának.
Kávét főzött, az ablakhoz ült. Az eső elállt, a nap áttört a felhőkön. A telefon ott feküdt az asztalon; akár fel is hívhatta volna a szüleit.
De nem volt különösebb hír. Csak annyi, hogy az élete visszatalált a saját ritmusához.
Egy hét múlva üzenet érkezett Hunortól: „Kivettem egy szobát, elköltöztem. Jobb munkát keresek.”
„Sok sikert” – írta vissza Júlia.
Egy hónap elteltével újabb üzenet: „Céget váltottam. Jóval több a fizetés.”
„Rendben.”
Két hónap múlva: „Az egyik hitelemet előtörlesztettem. Már csak kettő maradt.”
„Szép munka.”
Júlia nem neheztelt. Tette a dolgát: dolgozott, barátnőkkel találkozott, kijárt a nyaralóba. Élte a saját életét.
Talán a régi Hunor még egyszer visszatér. Az is lehet, hogy már végleg eltűnt. Akárhogy is, ez már nem az ő terhe volt.
Megvolt a maga világa – nyugodt, önálló, mások adósságai és kötelezettségei nélkül. Ha Hunor nem állja meg a helyét, lesz majd más. A világ tele van olyan férfiakkal, akik nem évek múltán jutnak el a felelősség gondolatáig.
Addig pedig reggelente kávét főzött, az olaszországi nyaralását tervezgette, és élvezte az egyszerű igazságot: senkinek nem tartozik semmivel.
Ez volt az igazi ajándék. A szabadság.