Szinte fel sem tűnt neki eleinte, hogyan csúsznak át lassan a mindennapi terhek Júlia Simon vállára. Egyik héten ő intézte a nagybevásárlást, máskor gondolkodás nélkül rendezte a teljes éttermi számlát, és előfordult, hogy a gyerekeknek szánt drágább ajándékokat is saját fizetéséből vette meg.
– Majd elszámolunk – ismételgette Hunor Kertész. – Amint feljebb lépek, mindent visszapótolok.
Eltelt tizenkét hónap. Előrelépés nem történt, a hitelek ugyanúgy nyomták Hunor nyakát, és egyre gyakrabban hozta szóba, hogy „össze kellene vonni a pénzügyeket”.
– Pontosan mit értesz ez alatt? – kérdezte Júlia Simon, egyenesen ránézve.
– Egyszerűbb lenne így – vágta rá Hunor ingerülten. – Egy közös számla. Abból menne a lakhatás, a kaja, minden.
– És abból utalnánk a gyerektartást is?
– Természetesen. Miért ne?
– Azért, mert az a te felelősséged, nem az enyém.
Hunor letette a telefonját az asztal szélére.
– Három éve együtt élünk, mint egy család. Komolyan ezen akadunk fenn?
– Nem fennakadás. Számítás kérdése.
– Miféle számítás?
– Teljesen világos. Te százezret viszel haza, én kétszázhetvenet. A te kereseted elmegy törlesztésre és gyerektartásra. Mi marad belőle? Pár tízezer. És erre mondod, hogy közös kassza.
Hunor arca elszíneződött.
– Ez nem örökre szól, csak egy nehezebb időszak.
– Egy éve ezt hallgatom.
– Találok jobb állást, esküszöm.
– Addig pedig?
– Addig is összetartunk. Ez erről szól.
Júlia Simon közelebb lépett hozzá.
– És te miben tartasz össze velem?
– Hogyhogy miben? Itt vagyok neked, figyelek rád…
– Kézzelfoghatóan. Mivel?
Hunor zavartan megvonta a vállát.
– Segítek otthon. Néha főzök.
– A vasárnapi rántottára gondolsz?
– Nem csak arra! Tésztát is tudok készíteni.
– Elképesztő. Van még valami?
– Lelki támasz vagyok. Számíthatsz rám.
– Értem. Tehát az én ételemet eszed, az én lakásomban laksz, az én pénzemből élsz, és ezért cserébe kapsz tőled érzelmi támogatást meg rántottát?
– Ez így túlzás!
– Nem, ez megnevezés. Mondj egy példát: mikor fizetted ki utoljára teljes egészében a vacsorát?
Hunor elgondolkodott.
– Talán múlt hónapban…
– Akkor is én álltam. Meg azelőtt is. És azelőtt is.
– Nem direkt van így…
– Akkor hogyan?
– Előfordul, hogy nincs nálam a pénztárca. Vagy nem működik a kártya.
– Azért nem működik, mert üres. Üres, mert minden a hitelekre megy el.
– De azokat muszáj fizetnem!
– Igen. A saját pénzedből, nem az enyémből.
Hunor felállt, idegesen járkált fel-alá a konyhában.
– Szeretjük egymást. Egy pár vagyunk. Tényleg ez számít a legjobban?
– Nem a pénz. Hanem az, hogy tiszteletben tartsd, amit én megkeresek. Hogy elfogadd: ez az én otthonom, és jogom van nemet mondani.
– És ha normálisan kérnék segítséget?
– Akkor mondd ki őszintén. „Júlia, adj kölcsön a gyerektartásra, jövő hónapban visszaadom.” Meghallgatom.
– És ha nemet mondasz?
– Akkor nemet mondok. Ez is jogom.
Hunor visszaroskadt a székre, végighúzta a kezét az arcán.
– Tudod mit? Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy valóban elkényelmesedtem, és túl sok mindent hagytam rád.