Megszállott alapossággal vetette bele magát a munkába: rendszerint ő nyitotta az irodát reggel, és gyakran már sötét volt, mire este bezárta maga mögött az ajtót. A túlóra számára nem teher, hanem természetes velejáró lett.
Két esztendő elteltével felfelé mozdult a ranglétrán. Újabb három év munkája után már igazgatóhelyettesként számoltak vele, harmincéves korára pedig egy tizenkét fős csapat irányítása került a kezébe. A felelősség súlya nem nyomasztotta, inkább megerősítette benne, hogy jó úton jár.
Az első saját lakását hitelből vásárolta meg. A kezdőrészlethez a szülei járultak hozzá, onnantól azonban minden terhet egyedül vitt. Háromszobás otthon volt, rendezett környéken, praktikus beosztással. A fizetéséből minden hónapban félretett annyit, hogy mielőbb csökkenthesse a tartozást.
A nyaraló már teljes egészében önerőből lett az övé: négy év következetes spórolás után megengedhette magának. Egy kisebb ház állt a kertvárosi részen, telekkel és kerttel, ahol minden négyzetméter az ő munkáját dicsérte.
Harmincöt éves korára Júlia Simon valódi önállóságot ért el. Keményen dolgozott, mégis kiegyensúlyozott életet élt. Nem sajnálta magától a minőségi kozmetikumokat, évente kétszer elutazott pihenni, hetente többször beült étterembe. Nem számított vagyonosnak, de a nélkülözést sem ismerte.
Hunor Kertésszel három évvel korábban futott össze egy partnercég rendezvényén. A férfi értékesítési menedzserként dolgozott, könnyed humorral mesélt az ügyfeleiről, és sosem próbált többnek látszani annál, ami volt.
– Két gyermekem van az első házasságomból – mondta már a második találkozón. – Ármin kilencéves, Zoé öt. Ha ez problémát jelent, jobb most tisztázni.
– Nem látom, miért lenne az – felelte Júlia. – A gyerekek ajándékok.
És valóban azok voltak. Ármin és Zoé minden hétvégét náluk töltöttek, Júlia túrós palacsintát sütött, társasjátékokat vásárolt, moziba vitte őket. Idővel természetessé vált köztük az összhang.
Egy év elteltével Hunor hozzá költözött. Kezdetben minden rendezettnek tűnt: állta a rezsi felét, bevásárolt, elkísérte őket a nyaralóba is. Egy barátjával, Tamás Mészárossal közösen dolgozott egy informatikai cégnél, amelyet együtt akartak felépíteni.
– Tamás zseniális fejlesztő – magyarázta vacsora közben. – Én pedig értek az értékesítéshez. Két éven belül komoly bevételünk lesz.
Júlia hitt neki. Hunor meggyőzően tárgyalt, az ügyfelekre ráérzett, még a legnehezebbekhez is volt kulcsa. A jövőkép reálisnak tűnt.
Aztán egy éve minden széthullott. Tamás átverte.
– Mindent a saját nevére íratott – mondta Hunor egy este, szokatlanul sápadtan. – A szerződéseket, az ügyfeleket, még az irodabútort is. Gyakorlatilag az utcán maradtam.
– Hogy történhetett ez meg?
– Egyszerűen. A cég papíron az övé volt, én csak alkalmazott. Azt hittem, társak vagyunk, közben végig kihasznált.
Júliát mélyen megérintette a történet. Borzalmas érzés, amikor a bizalmat árulás követi – fájdalmas és megalázó egyszerre.
– Találsz majd másik állást – próbálta bátorítani. – Tapasztalatod van, kapcsolataid is.
– Már keresgélek – felelte Hunor. – Csak most rossz a piac.
Az álláskeresés végül egy hónapig húzódott. Felvették ugyan egy céghez, de a fizetése alig érte el a korábbi felét.
– Csak átmeneti – mentegetőzött. – Betanulok, aztán fizetésemelést kérek.
Közben kiderült, hogy tartozásai is vannak: az autó hitelre ment, a telefon és a laptop részletre, és ehhez jött még a gyerektartás az exfeleségének.
– Csak vészeljük át ezt az időszakot – ígérgette. – Elrendezem az adósságokat, és minden helyreáll.
Csakhogy a tartozások hónapról hónapra makacsul megmaradtak, miközben a kiadások lassan, szinte észrevétlenül tovább nőttek.