„Három éve én tartom el, rendezem a tartozásait, mások gyerekét nevelem mellette – és erre az a javaslata, hogy »legyen közös bankszámlánk, mert az praktikus«.”
Júlia Simont a jól ismert motoszkálás riasztotta fel. Hunor Kertész megint a telefonját nyomkodta, banki értesítéseket pörgetve. Hétfő reggel volt, hét óra sem múlt, ő pedig már a pénzügyeit böngészte. Nem csinálta halkan: hol idegesen bökdöste a kijelzőt, hol hangosan felsóhajtott.
– Már megint levettek valami díjat – morgott, anélkül hogy felnézett volna.
Az ablakon túl ólomszínű októberi eső szitált. Júlia Simonnak aznap kulcsfontosságú egyeztetése volt három beszállítóval; ha ő nincs ott, a raktárkapacitás fele megbénul. Logisztikai igazgatóhelyettesként megszokta, hogy gyors döntéseket hozzon, és ne pazarolja az időt körmondatokra.
– Tudod pontosan, miért vonták le? – kérdezte, miközben magára kapta a vastag frottírköntöst.
– Kártyadíj, kezelési költség, vagy valami hasonló baromság. A bank mindig talál okot, hogy lehúzzon.
A konyhában elindította a méregdrága olasz kávégépet, amit születésnapjára vett saját magának. Aki napi tizenkét órát ledolgoz, az megérdemel egy rendes presszót.
Hunor otthoni nadrágban ült az asztalnál, továbbra is komoran meredt az alkalmazásra, és időnként rosszallóan csóválta a fejét.
– Figyelj csak – szólalt meg végül, még mindig a képernyőt nézve. – Nyithatnánk egy közös számlát. Így sokkal egyszerűbb lenne minden utalás, nem kellene állandóan számlaszámokkal és jelszavakkal vacakolni.
Júlia Simon megállt a csészével a levegőben. Lassan fordult felé. A gyomra összerándult; pontosan tudta, hogy ez egy kellemetlen beszélgetés előszobája.
– Tessék? – kérdezte halkan.
– Közös bankszámla. Kényelmes megoldás, nem gondolod?
– Azt már nem – felelte egyenes tekintettel. – Esetleg a lakást meg a nyaralót is írjam a nevedre?
Hunor ekkor végre felnézett.
– Teljesen félreérted. Nem erről beszélek.
– Akkor miről?
– Arról, hogy egyszerűbb lenne. Három éve együtt élünk, mint egy rendes család.
Júlia letette a bögrét, és leült vele szemben. Ismerte ezt az érzést: amikor nincs menekvés egy kényes vita elől.
Gyerekkorában a szülei egyetlen alapelvet sulykoltak belé: a saját pénzedért dolgozz meg, és ne függj senkitől. Az apja esztergályosként dolgozott a gyárban, hajnalban kelt, és a város túlsó végébe utazott nap mint nap. Az anyja varrónő volt, napi tíz órát töltött a gép mellett.
Pénzből sosem volt sok, mindent fillérre beosztottak, mégsem vitatkoztak miatta.
– Jegyezd meg, kislányom – mondta az anyja, miközben borítékokba szétosztotta a fizetést. – Pénzt addig nem keversz össze senkivel, amíg ki nem állja a próbát. Nem hónapokig, évekig.
– Apa mennyi ideig bizonyított? – kérdezte akkor Júlia.
– Húsz éve hozza haza a bérét. Kiérdemelte a bizalmamat.
– És mennyi idő kell ehhez?
– Az élet eldönti. De tíz évnél kevesebb biztosan nem elég.
Júlia Simon kitűnő eredménnyel tanult, az egyetemre állami ösztöndíjjal jutott be. Harmadévtől dolgozni kezdett: magántanítást vállalt, majd egy diákokat is foglalkoztató kávézóban húzott műszakokat. A diploma megszerzése után a logisztikai pályán helyezkedett el, és innen indult el az a karrierút, amely később alapjaiban határozta meg az életét.