Anita közben biztos volt benne, hogy odahaza már keresik. Mégsem hagyta magára az idős asszonyt: megetette, átöltöztette, mindent rendbe tett körülötte. Tudta, hogy nagyjából egy-másfél órán belül Levente Farkas hazaér a munkából, ahogy mindig. Neki hagyott egy rövid üzenetet az asztalon. Abban őszintén leírta, hogy nem bírja tovább ezt az életet, sem ereje, sem szándéka nincs folytatni. Elmegy. Ildikó Dunainak pedig mielőbbi felépülést kívánt, és azt kérte, ne haragudjon rá emiatt.
A telefonját kikapcsolta.
Levente még aznap este megjelent. Anita azonban nem engedte be, még a küszöbig sem. Nyitott ajtón át váltottak néhány szót. Valójában nem is volt miről beszélni. A férfit nem érdekelte, Anita miért jutott idáig, ahogy az sem, mit érez. Nem beszélt szeretetről, sem róla, sem a fiukról. Egyetlen gondja az volt, hogyan boldogul majd nélküle.
– Azt tanácsolom, fogadj fel egy szakképzett ápolót – mondta Anita halkan, de határozottan. – A profi gondoskodás mindenkinek jobb. És még valami: beadom a válókeresetet. Nem akarok tovább igásló lenni, akit mindenki kihasznál. Ennyi volt.
Levente üres kézzel távozott. Anita később visszakapcsolta a telefonját, hiszen a munkahelyéről bármikor kereshették.
Ildikó Dunai hívta fel először. Könyörgött, hogy térjen vissza, ne hagyja őt és „Arturkát” cserben. Bocsánatot kért a bántó szavaiért és a hálátlan viselkedéséért, de a hangjában ott bujkált a fölény. Mintha csak azt mondaná: gyorsan bocsáss meg, és állj vissza a kötelességeidhez.
Anita nyugodtan közölte, hogy senkinek nem tartozik elszámolással. Ildikónak van fia, és ott az unokája is, az okos Emese Szalai. Nekik kellene igazán részt venniük az életében, hiszen sokkal többel tartoznak neki. Az anyós dühösen bontotta a vonalat.
A válás végül kimondatott.
Így lett Anita egyik napról a másikra újra egyedülálló nő. És meglepő módon szinte semmi sem változott. Mindent továbbra is maga intézett, ahogy korábban. Csak éppen kevesebb teher nehezedett rá. Hálás volt ezért a fordulatért, mert végre tisztán látta, mit is jelentett számára azoknak a „közeli” embereknek a hozzáállása.
Ildikó Dunai állapota idővel javulni kezdett. Ebben nagy szerepe volt az ápolónőnek, akit végül felfogadtak: nemcsak szakszerűen gondozta, hanem rehabilitációs tornáztatta is. Levente másodállást vállalt – „lám, mégis volt rá mód” – jegyezte meg Anita keserédes mosollyal, amikor erről Emesétől hallott, akivel véletlenül futott össze. A nővér érkezése előtt egyébként Emese segített a nagymamájának: etette, ápolta, mindent elvégzett. Kiderült, hogy igenis képes rá, és szépen helytállt.
„Lám, végül mindenkinek jót tett” – gondolta Anita, miközben egy újabb megbízáson dolgozott a számítógépe előtt. – „Hogy leraktam őket a vállamról. Nekik is, nekem is hasznos volt. Én pedig legközelebb okosabb leszek.”