Anita Kertész számára azonban a felsorolás itt nem ért véget. Ildikó Dunai újra és újra hangsúlyozta, mennyire „szerencsés” a menye: kényelmes otthoni munkája van, nyugodtan üldögélhet, teát kortyolhat, közben a számítógépet nyomogatja, és ezért még tekintélyes összeget is utalnak a számlájára. Nem is akármennyit. Bezzeg Levente Farkas – sóhajtozott az asszony – igazán mostoha lapokat kapott az élettől. Szegény fiú. Neki sosem állt össze a tanulás. Mindig rossz pedagógusokkal sodorta össze a sors, később pedig az egyetem sem jött össze elsőre. Pech volt az egész, semmi más.
Ildikó Dunai végül meghúzta a nadrágszíjat, kölcsönt vett fel, hogy kifizesse a fia tandíját. Levente azonban így is csak ímmel-ámmal haladt: ellógta az órákat, lazán vette a kötelezettségeket, és nem egyszer állt a kicsapás szélén. Hiába volt fizetős a képzés, ott sem tűrték a folyamatos hiányzást. Az asszony idegei ronggyá foszlottak, mire a „fiú” végre kézhez kapta a diplomáját. Ildikó Dunai számára mindennek egyetlen magyarázata volt: már az általános iskolában elrontották őt a rossz tanárok.
És mintha ez nem lett volna elég, ott volt a nagyobbik lánya története is: a betegség, majd a veszteség, amely örökre nyomot hagyott rajta. Az anya próbált egyszerre talpon maradni, gyászolni és életben tartani a családot. Közben az unoka is elérkezett az érettségihez, és róla is gondoskodni kellett. Hála az égnek, Emese Szalai – az a drága, okos kislány – önerőből bekerült az állami finanszírozású képzésre. Ildikó Dunai erre mérhetetlenül büszke volt, és ez szerinte újfent bizonyította, mennyit számít, hogy az ember jó vagy rossz tanárok keze alá kerül. Emese a legjobb iskolába járt, amit korábban még az édesanyja fizetett neki.
Anita mindezt századszor is végighallgatta, és egyre biztosabban érezte: ez így tovább nem mehet. Mindenki hős, mindenki áldozat. Egyedül ő az, akinek „csak szerencséje volt”.
„Persze, szerencsém… főleg a férjemmel” – gondolta keserű iróniával. – „Mit láttam benne? Hová tűnt az eszem?” Ezek a kérdések egyre gyakrabban kísértették. Egy alkalommal óvatosan felvetette Leventének, hogy talán ideje lenne gondozót fogadni az édesanyjához, ők pedig visszaköltözhetnének a saját lakásukba.
– Gondozót? – hökkent meg Levente. – Hát… az borzasztóan drága. Én ezt nem tudom állni. Ha neked ennyire kell, intézd el, de akkor te is fizeted.
Régi megállapodás volt köztük: Levente állta a rezsit és az alapvető élelmiszereket, Anita pedig minden mást. Így hát a gondozó költsége is magától értetődően rá hárult volna. „Ez világos, mint a nap – fortyogott magában –, de ahogy ezt kimondta… Mintha minden kötelesség az enyém lenne. Elég volt. Én még élni szeretnék. Mostanra csak az árnyéka vagyok önmagamnak, és ezt senki nem veszi észre.”
Egy ponton belül megszületett benne a döntés: nem bírja tovább, és nem is akarja. Egyik nap azzal az ürüggyel, hogy bevásárolni indul, egyszerűen elszökött. Útközben felvette a kis Csongor Fodort az óvodából, majd egyenesen a saját lakásukba mentek.
„Milyen jó… – gondolta Anita, miközben elterült a hatalmas franciaágyon, és a plafont bámulta. – Itthon vagyok. Nem akarok semmit. Csak feküdni. Végtelenül kimerültem.”
Vacsorához hívta a kisfiút, együtt ettek, és Anita közben azon jártatta az eszét, mi történhet most ott, abban a házban, ahonnan végül elszakadt, miközben próbálta egyben tartani magát és a csendes estét.