Margit ült a konyhában, a kezében a telefonnal, és nézte, ahogy a képernyőn megjelent az értesítés. Eszter, a lánya. Üzenet. Kinyitotta.
„Péter, szedd fel Lillát háromkor az iskolából. Elakadok az értekezleten.”
Margit elolvasta, és egy pillanatra azt hitte, tévedés. Eszter biztos nem neki akarta írni. De aztán megérkezett a második üzenet. És a harmadik.
„Tudod, ma reggel rájöttem valamire.”
Margit megállt lélegezni.
„A gyerekek megváltoztak, amióta anya nálunk lakik. Lilla abbahagyta a reggeli истériákat. Bence elkezdte normálisan megenni a reggelit. Nem tudom, hogyan csinálja, de… a ház melegebbé vált.”
Margit érezte, hogy forró könny szalad végig az arcán. Az ujjai remegtek a telefon fölött.
„És félek elmondani neki. Félek, hogy ha megtudja, mennyire féltem attól, hogy egyszer elmegy… akkor azt fogja hinni, hogy teher.”
Margit letette a telefont az asztalra. Tudta, hogy ezt nem neki szánták. Tudta, hogy Eszter Péternek, a férjének akarta írni. De most ez itt volt, a képernyőn, és Margit nem tudta eldönteni: mit érez.
Hatvanhét éves volt, özvegy két éve. Amikor férje meghalt, Eszter azonnal felajánlotta: költözzön hozzájuk. „Anya, van hely. A gyerekeknek jó lesz, ha itt vagy.” Margit eleinte ellenállt. Nem akart teher lenni. De Eszter kitartó volt, és végül… végül Margit beköltözött.
Azóta minden reggel felkelt hatkor, és reggelit készített. Lillának palacsintát, Bencének tojást, Eszternek kávét. Péter már elment dolgozni addigra, de az asztalon mindig ott volt az ő része is, lefedve fóliával. Margit gondolta, hogy ez… hogy ez legalább valami. Hogy legalább így hasznos.
De sosem tudta biztosan. Sosem kérdezte Eszter: „Anya, jó, hogy itt vagy?” Mert félt a választól.