— Már így is minden az én nyakamon van! Hová férne még több? — fakadt ki dühösen Anita Kertész.
A férje ezúttal sem válaszolt. Levente Farkas a megszokott módszeréhez nyúlt: hallgatott, és abban bízott, hogy ha nem nyúl hozzá a gondokhoz, azok majd valahogy maguktól elrendeződnek. Csakhogy a problémák sosem oldódtak meg önmaguktól — rendre Anita volt az, aki kézbe vette őket. Otthonról dolgozott, számítógép előtt, rugalmas időbeosztással. A kezdeti keresete szerény volt, ám később továbbképezte magát, és ezzel együtt a fizetése is szépen megugrott. Egy idő után jóval többet vitt haza, mint a férje. Az ő bevételéből törlesztették az autóhitelüket, finanszírozták a nyaralásokat, és ebből vették a háztartási gépeket, a ruhákat is.
Aztán jött a gyermekvállalás időszaka. Anita szinte megállás nélkül dolgozott végig a várandósság alatt, majd megszülte a kisbabát. Teljesen kimerült, de nem akarta elveszíteni azt a stabil jövedelmet, amit hosszú munkával felépített. Amikor a kicsi bölcsődébe került, érezhetően könnyebb lett a helyzet — Anita pedig, felszabadultságában, még nagyobb lendülettel vetette bele magát a munkába. Ráadásul a bölcsődei díjat is fizetni kellett, és ez nem egy akármilyen intézmény volt: gondosan választotta ki, mert a gyermekének csak a legjobbat akarta. Levente, ahogy mindig, ebben és sok más kérdésben is teljes mértékben rábízta magát a feleségére.
Az egész időszak alatt abban a lakásban éltek, amelyet Anita a nagymamájától örökölt. Leventének nem volt saját ingatlana; a házasságuk előtt az édesanyjával és az unokahúgával lakott együtt — a nővére lányával, mivel a nővér három évvel korábban meghalt. Ez a veszteség súlyosan megviselte Levente édesanyját, Ildikó Dunai-t. Az egészsége hanyatlani kezdett, a vérnyomása gyakran veszélyesen magas értékeket mutatott.
Mire Levente elköltözött Anitához, az unokahúg, Emese Szalai, már egyetemista volt, gyakorlatilag felnőtt. Megvolt a maga világa: barátnőkkel járt el, utazgatott, ismerkedett, és szinte alig tartózkodott otthon.
Ildikó Dunai a gondjaival rendre a fia családjához fordult — pontosabban mindig Anitához. Mert rajta kívül senkitől sem kapott valódi segítséget. Ugyanakkor Emeséről, az unokáról sosem feledkezett meg: minden kívánságát igyekezett teljesíteni, hiszen a lány félárva volt, ráadásul a születését is egy bonyolult, kellemetlen történet övezte, amiről az anyós nem szívesen beszélt. Nem is volt benne semmi, amire szívesen emlékezett volna.
Így teltek a mindennapok, viszonylagos nyugalomban — egészen addig, amíg Ildikó Dunai kórházba nem került. Egy súlyos vérnyomáskiugrás komoly következményekkel járt, az asszony ágynak esett. Három hét alatt az orvosok valamelyest stabilizálták az állapotát, de továbbra is fekvőbeteg maradt, és semmiféle biztos előrejelzést nem adtak.
Levente ekkor is félreállt, és hagyta, hogy a megoldás terhe ismét a feleségére nehezedjen.
— Az ilyen dolgokhoz a nők jobban értenek — tárta szét a kezét mentegetőzve.
— Mégis melyik „ilyen” dolgokra gondolsz? — kérdezett vissza Anita értetlenkedve, érezve, hogy ez a beszélgetés korántsem ért még véget.