Anita Kertész türelmesen hallgatta a férje hebegését, majd csak a fejét csóválta.
— Hát… betegápolás… meg minden ilyesmi… gondozás, felépülés — morfondírozott Levente Farkas, miközben zavarában a tarkóját vakargatta.
— Tervező vagyok, nem ápolónő — sóhajtott fel Anita. — Ebben pont annyira vagyok jártas, mint te. De mindegy. Elmegyek, meghallgatom, mit mond az orvos.
Az anyósával sosem alakult ki valódi közelség. Inkább afféle hűvös fegyverszünet jellemezte a kapcsolatukat. Kezdetben komoly vitáik is voltak, nem egyszer csattantak el éles szavak. Később azonban mindketten belátták, hogy jobb nem tovább élezni a helyzetet, főleg, mivel nem éltek egy fedél alatt. Anita Kertész és Ildikó Dunai sok mindenben máshogy gondolkodott, mégis hallgatásba burkolták az ellenvéleményüket. Anita udvariasságból és tiszteletből viselte el az anyósát, Ildikó pedig azért tűrte meg Anitát, mert látta: a fia számára ideális feleség, sőt ritka kincs. Ráadásul tisztában volt vele, hogy Levente mint családfenntartó finoman szólva sem áll a helyzet magaslatán, a bevételek szinte kizárólag a menye munkájából származnak.
Az unokájával alig találkozott. Hol a vérnyomása szökött az egekbe, hol olyan fejfájások gyötörték, hogy semmihez nem volt ereje. Különös módon ezek a rosszullétek rendre akkor jelentkeztek, amikor néhány órára vigyázni kellett volna a kisgyerekre. Így Anita soha nem számíthatott valódi segítségre felőle.
Most azonban minden tekintet rá szegeződött. Ő hozta haza Ildikó Dunait a kórházból — hiszen otthonról dolgozott, bármikor el tudott szakadni, míg Leventét a munkahelyén nem engedték el csak úgy. Úgy döntöttek, hogy átmenetileg az egész család az anyós lakásába költözik, hogy könnyebb legyen az ápolás.
Beköltöztek. Három hét elteltével Anita úgy lefogyott, hogy szinte lötyögött rajta a ruha. Valahogy mégis helytállt: vitte a munkáját, közben pedig gondozta az anyósát. Erőlevest főzött, pépesítette a zöldségeket és gyümölcsöket, kanállal etette, tisztába tette, forgatta, segítette minden mozdulatnál.
A fiatal Emese Szalai, a „kedvenc” unoka, fintorogva surrant be a szobájába, valahányszor csak tehette, és onnan elő sem jött estig. Csendben meghúzódott, mint egy kisegér, nehogy bevonják a feladatokba. Reggel egyetem, utána barátok, programok — az élet haladt tovább. A nagymama az nagymama, de ő ebben miért lenne érintett?
Levente sem tett sokat hozzá. Anita többször próbált hatni rá:
— Az édesanyádról van szó. Legalább egy kicsit segíts! Egyedül már alig bírom.
— Én… hát… nem igazán megy nekem ez — dünnyögte Levente a megszokott módon. — Ezek női dolgok. Bevásároltam, hoztam mindent. Mit akarsz még?
Csakhogy ezek a „női dolgok” kőkemény feladatok voltak. Ildikó Dunai állapota nem javult, egyre ingerlékenyebb lett, morgott Anitára, a fiára, tulajdonképpen mindenkire. Hisztizett, és olyan mondatok csúsztak ki a száján, amelyeket — Anita meggyőződése szerint — korábban sosem mondott volna. Rövid idő alatt rengeteg „új” dolgot tudott meg magáról: az anyósa szemében például Anita elképesztően szerencsés volt, amiért jó iskolákat végzett, és sikerült ilyen kiváló munkát találnia, ami majdnem irigylésre méltóvá tette a helyzetét, és ez a felismerés egyre feszültebb légkört teremtett a lakás falai között.