András kapkodva folytatta, túl gyorsan, mintha a szavak sebességével el lehetne takarni a bizonytalanságot.
— Ő… hát, a könyvelésen dolgozik… vagyis nem, inkább a személyzetin… szóval ugyanannál a cégnél vagyunk. Kolléga — zárta le végül, kissé lihegve.
Réka Váradi leült a kanapé szélére. Bokáit kecsesen keresztbe tette, mozdulatait gondosan kimérte, mintha minden rezdülése előre begyakorolt lenne. Mosolyt küldött körbe, miközben elfogadta a pezsgőspoharat, amit valaki felé nyújtott.
— Örülök, hogy megismerhetlek benneteket — szólalt meg határozott, kissé túl magabiztos hangon. — Tényleg együtt dolgozunk Andrással. Sokszor mesél erről az összetartó társaságról.
Hallgattam, és közben pontosan láttam, hogyan remegnek az ujjai, ahogy a pohár szárát szorítja. A mosoly mögött feszültség lapult.
Hazugság volt. Átlátszó, ügyetlen, szinte sértően gyenge próbálkozás.
Én eközben leültem a húgom, Enikő Lakatos mellé, aki épp akkor érkezett meg a férjével, Géza Hegedűssel. Enikő rám nézett — hosszasan, kérdezés nélkül. Abban a pillantásban minden benne volt: felismerés, döbbenet, együttérzés. Egy alig látható bólintással válaszoltam.
Az este ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Koccintottunk, ettek-ittak a vendégek, sorra hangzottak el a jókívánságok. András igyekezett vendégszerető házigazdának mutatkozni, de egyre görcsösebb lett, mozdulatai kapkodóvá váltak. Réka nevetett a vicceken, bekapcsolódott a beszélgetésekbe, mégis folyton a férjemet figyelte, mintha belőle merítene bátorságot.
Én nem szóltam semmit. Csak figyeltem. És vártam.
Egy idő után Réka felállt.
— Meg tudnád mondani, merre van a mosdó? — kérdezte udvariasan.
Elmutattam a folyosó végére.
— Az utolsó ajtó balra.
Ahogy eltűnt, én is felálltam.
— Zsuzsanna, van még abból a salátából? — szólt be valaki a nappaliból.
— Mindjárt hozom — válaszoltam, és a konyha felé indultam.
Kivettem a hűtőből a tálat. Meglepett, milyen nyugodtak voltak a kezeim. Arra számítottam, hogy remegni fogok a dühtől vagy a fájdalomtól. Ehelyett furcsa, jéghideg tisztaság töltött el.
A folyosón találkoztunk. Réka épp kilépett a mosdóból, és majdnem összeütköztünk a szűk térben.
— Jaj, ne haragudjon — lépett hátrébb reflexből.
— Semmi gond — mondtam, és a szemébe néztem. — Mondja csak, Réka, mióta dolgozik együtt Andrással?
— Úgy… egy éve körül — felelte, látható zavarral.
— Értem. És gyakran találkoznak?
— Hát… munka miatt igen. Néha céges eseményeken is…
A nyaka elpirult, a tekintete ide-oda cikázott. Nem volt jó hazudozó.
— És csütörtök esténként is ilyen „céges eseményeken” vannak? — kérdeztem halkan, szinte kedves hangon.
Megmerevedett. Az arca egy pillanat alatt elvesztette a színét.
— Nem… nem tudom, miről beszél…
— A Polgár utcában, a huszonhármas szám alatt — folytattam nyugodtan. — A száznegyvennyolcas lakás. Rövid távra kiadva. Ismerős?
A szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta.
— Vagy ott van a Panoráma étterem — tettem hozzá. — Az ablak melletti asztal. Mindig oda ültök. Marhakaraccsiót rendel neked, fehérborral. Kézen fogva nevettek.
— Istenem… — szakadt ki belőle.
— Igen. Pontosan — letettem a salátástálat a folyosói komódra. — Tényleg azt gondoltad, hogy ide hívna csak úgy? Hogy én semmit sem sejtek? Hogy leülsz az asztalunkhoz, megiszod a borunkat, rám mosolyogsz, és következmények nélkül megúszod?
Hátrált, míg a fala meg nem állította.
— Én… mi… ez nem úgy van, ahogy gondolja…
— De pontosan úgy van — közelebb léptem. — Fél éve tart. Fél éve fekszel le a férjemmel. Fél éve hazudik nekem edzésekről, volt osztálytársakról, kitalált találkozókról. És most elhozott téged ide. A mi otthonunkba. Tudod, miért?
Nem válaszolt. A kezét a torkára szorította.
— Látni akarta, mi történik — mondtam lassan. — Élvezni akarta a feszültséget, azt, hogy együtt játszotok velem. Csakhogy egy dolgot elszámolt. Én már mindent tudok. Régóta. És ma este mindketten megkapjátok, ami jár.
— Kérem… — suttogta. — Elmegyek. Azonnal. Én…
— Nem — ráztam meg a fejem. — Most már maradsz. Menj vissza a nappaliba. Az ünneplés még nem ért véget.
Megfordultam, felkaptam a tálat, és visszaindultam a vendégek közé. A folyosón mögöttem csak a csend maradt — feszült, súlyos, elkerülhetetlen.