Réka Váradi bizonytalan léptekkel tért vissza a nappaliba, a magas sarkú cipő mintha hirtelen idegenné vált volna a lába alatt. Ugyanarra a kanapészélre huppant le, ahol korábban is ült, csakhogy most mintha összeroskadt volna: vállait felhúzta, nyaka eltűnt a teste vonalában. A percekkel korábban még feltűnő, színes nő képe szinte pillanatok alatt fakult el – nem maradt más, csak egy jelentéktelen, szürke árnyék.
Felvettem az asztalról a salátás tálat, és utána mentem.
— Nos hát, kedves vendégeink — tettem le az ételt határozott mozdulattal —, folytassuk az estét. Hiszen ünnepelünk. Az én drága férjem ma tölti be az ötvenötöt.
András teste megfeszült. Túlságosan régóta élt velem ahhoz, hogy ne érezze: ez a mondat nem egy kedélyes pohárköszöntő kezdete.
— Hadd osszak meg veletek egy történetet — néztem körbe lassan a társaságon. — Arról, hogyan találkoztunk Andrással. Harminc évvel ezelőtt történt, egy júliusi napon. Én akkor könyvtárosként dolgoztam, ő mérnök volt egy üzemben. Műszaki könyvekért jött be, de a végén az én telefonszámommal távozott.
Néhány vendég elmosolyodott, azt gondolva, most majd egy megható szerelmi anekdota következik.
— Három hónapon át udvarolt — folytattam egyenletes hangon. — Virágokat hozott, moziba vitt, verseket olvasott fel. Igen, András József Attilát szavalt a kollégium ablaka alatt — minden szó különösen tisztán csengett a csöndben. — Aztán összeházasodtunk. Szerény esküvő volt, nagy felhajtás nélkül. Megszületett a fiunk, Csongor Erdélyi. Én otthon maradtam vele, előbb a gyesen, majd hároméves koráig. Közben András építette a karrierjét.
Réka Váradi a padlót bámulta, András tekintete pedig egyre nyugtalanabbá vált.
— Később ide költöztünk. Húsz évre felvett lakáshitel — együtt fizettük. Visszamentem a könyvtárba, másfél állásban dolgoztam. András pluszmunkákat vállalt. Nem éltünk fényesen, de megoldottuk. Aztán megbetegedett az édesanyja. Rák. Fél éven át gondoztam: naponta átszeltem a várost, etettem, fürdettem, adtam a gyógyszereit. A karjaim között halt meg.
Enikő Lakatos csendben a vállamra tette a kezét, de nem álltam meg.
— Harminc év — mondtam ki hangsúlyosan. — Ennyi ideje vagyunk együtt. Válságokon, betegségeken, örömökön és veszteségeken mentünk keresztül. Azt hittem, csapat vagyunk. Azt gondoltam, ennyi után már semmi sem választhat el minket.
András elé léptem, egyenesen a szemébe néztem.
— A valóság viszont az, hogy a férjem fél éve viszonyt folytat egy másik nővel. Csütörtökönként lakást bérel vele a Gellért környékén. Olyan éttermekbe járnak, ahová engem soha nem hívott el. És ma este — mindenki szeme láttára — elhozta őt ide, a mi otthonunkba.
A levegő megdermedt. Valaki ideges csörrenéssel tette le a poharát.
— Zsuzsa, miről beszélsz… — kezdte András, de a hangja elcsuklott.
— Miről? — fordultam a vendégek felé. — Íme, ő az. Réka Váradi, leánykori nevén Somogyi. Negyvenkét éves, egy fogászati klinika adminisztrátora. Ott ismerkedtek meg, amikor András a fogait kezeltette. Ugye milyen romantikus?
Réka felpattant.
— Én… én nem tudtam… azt mondta, hogy válnak…
— Tényleg? — mosolyodtam el keserűen. — Akkor miért élünk még mindig együtt? Miért nem költözött el? És miért választottunk együtt hálószobai tapétát múlt héten?
András elsápadt, felállt, szólni próbált, de nem engedtem.
— Tudják, mi fáj a legjobban? Nem maga a megcsalás. Nem is a fél évnyi hazugság. Hanem az, hogy előadást akart csinálni belőle. Elhozta ide, hogy megnézze, észrevesz-e a balga feleség valamit. Hogy hogyan mosolygunk egymásra mit sem sejtve.
— Ez nem igaz! — lépett felém András. — Nem így akartam… én csak…
— Mit gondoltál? — most emeltem fel először a hangom. — Hogy így egyszerűbb lesz? Hogy lehet két életet élni következmények nélkül?
— Zsuzsa, hadd mondjam el őszintén — állt fel Enikő Lakatos, és megvetéssel nézett Andrásra. — Te egy gazember vagy. Harminc évet adott neked. Szülte a fiadat, dolgozott helyetted is, ápolta az anyádat. És te mit tettél?
Géza Hegedűs, Enikő férje is csatlakozott.
— András, mindig rendes embernek tartottalak. De ez… ez a legalja.
A többiek hallgattak. Júlia Szalai úgy nézett Rékára, mintha fertőzést hozott volna a házba. László Gál lesütötte a szemét.
Réka kapkodva felmarkolta a táskáját.
— Elmegyek… bocsánat… nem akartam… — hadarta, majd kisietett.
Az ajtó csapódása után a csönd szinte nyomasztóvá vált.
— Nos — fordultam ismét Andráshoz —, az ünnepség véget ért. Pakolj össze. Ott van az a lakás a Gellért környékén, amit béreltél. Lakj ott, amíg nem találsz végleges megoldást.
— Zsuzsa, beszéljük meg… — nyúlt felém, de hátraléptem.
— Minden elhangzott. Tanúk előtt. Hogy később ne lehessen azt mondani, ok nélkül dobtalak ki. Mindenki hallotta. Mindenki látta.
Miklós Dunai felállt, segített a barátnőjének felvenni a kabátját.
— András bácsi, szerintem indulnunk kell. Elnézést a családi ügyekbe való beleszólásért.
A vendégek lassan elszállingóztak. Voltak, akik bocsánatkérően motyogtak, mások szó nélkül öltöztek. Júlia Szalai búcsúzáskor átölelt, és a fülembe súgta: „Tarts ki, erős vagy.”
Tíz perc múlva már csak mi maradtunk Andrással, valamint Enikő és Géza.
— Enikő, Géza, ti is menjetek — ültem le kimerülten. — Köszönöm, hogy itt voltatok.
— Biztos, hogy egyedül hagyjunk? — kérdezte Enikő aggódva.
— Igen. Megoldom.
Kelletlenül távoztak, mi pedig ketten maradtunk. András a nappali közepén állt, zavartan, mintha hirtelen tíz évet öregedett volna.
— Zsuzsa…
— Ne — emeltem fel a kezem. — Nem kérek magyarázatot, mentegetőzést, könnyeket. Bármit mondanál most, hazugság lenne. Mindkettőnket akartál. A biztonságot velem, az izgalmat vele, és ebben a kettősségben végleg elvesztél.