…és a szenvedélyt mással. Egyszerre akart családot és kalandot, biztonságot és izgalmat, és ebbe a mohó kettősségbe fulladt bele.
— Összezavarodtam… — szólalt meg András halkan.
— Nem. Önző vagy — feleltem, majd felálltam, és az ablakhoz léptem. Odakint a novemberi város szürke masszaként terült el: vizes aszfalt, tompa fények, közönyös zajok. — Harminc év, András. Harminc esztendőt adtam neked az életemből. A legjobbakat. És mit kaptam érte? Árulást. Megaláztatást.
— Sajnálom… — próbálkozott.
— Én is sajnálom — fordultam felé. — Azt, hogy ennyi időt elpazaroltam. Azt, hogy nem láttam meg hamarabb, ki vagy valójában. De tudod mit? Meg fogok állni a saját lábamon. Ötvenhárom éves vagyok, és még mindig előttem van egy teljes élet. Te viszont mindent elveszítesz. Családot, megbecsülést, otthont.
Nem válaszolt. Csak lehajtotta a fejét, mintha hirtelen nem maradt volna mit mondania.
— Holnap felhívom az ügyvédet — folytattam nyugodtan. — Elindítjuk a válást. A lakás az én nevemen van, ebben ne ringasd magad illúziókba. Tartásdíj sem lesz, a fiunk felnőtt. Annyit kérek: menj el. És ne gyere vissza.
András bólintott, majd szó nélkül a hálószoba felé indult. Hallottam, ahogy kinyitja a szekrényt, matat a fiókokban, ruhákat hajigál egy táskába. Körülbelül húsz perc telt el, amikor újra megjelent az ajtóban, vállán egy nagy sporttáskával.
— Bocsáss meg — mondta halkan.
Nem feleltem. Csak becsuktam mögötte az ajtót, és a hátamat a hideg fához támasztottam.
Csak akkor sírtam el magam. Nem a fájdalomtól — a megkönnyebbüléstől. Mintha harminc év súlya zuhant volna le rólam egyszerre. Előttem ismeretlen jövő állt, magány, újrakezdés.
De az az élet az enyém lesz. Kizárólag az enyém.
Letöröltem a könnyeimet, kimentem a konyhába, és felraktam a vizet forrni. Az asztalon ott maradtak a megkezdett falatok, félig kiürült üvegek, mosatlan tányérok. Majd holnap rendet teszek. Ma csak csendben ülök, teát iszom, és átgondolom, merre tovább.
Ekkor megvillant a telefonom. Üzenet érkezett a nővéremtől, Enikő Lakatos-tól:
„Zsuzsikám, hős vagy. Büszke vagyok rád. Holnap reggel jövök, hozok süteményt. Együtt megoldjuk.”
Elmosolyodtam a könnyeimen keresztül. Igen. Együtt menni fog.
És talán… egyedül is képes lennék rá.
— Ugye tényleg nem zavar, ha vendégek jönnek? — kérdezte András kissé erőltetett hangon. — Csak azt szeretném, hogy minden… rendben legyen.
Az ablaknál állt, a telefonját bámulta, rám sem nézett. Harminc év házasság alatt megtanultam jobban olvasni a hangsúlyaiból, mint a saját gondolataimból. Most minden szava hamisan csengett.
— Dehogy zavar — feleltem, miközben tovább szeleteltem a paradicsomot a salátához, igyekezve biztos kézzel tartani a kést. — Végül is az ötvenötödik születésnapod. Ez azért esemény.
Bólintott, de a tekintete még mindig a kijelzőn tapadt. Mögötte az októberi naplemente égett el: piszkos rózsaszín, nyugtalanító árnyalatban. Láttam, ahogy gyorsan bepötyög valamit, majd hirtelen a zsebébe csúsztatja a telefont. Túl kapkodó mozdulat volt. Túl bűntudatos.
Három héttel korábban találtam egy blokkot a kabátjában a „Panoráma” étteremből. Oda együtt sosem jártunk. Akkortól kezdve feltűntek az esti eltűnések is — hol edzeni indult, hol régi osztálytársakkal találkozott. András soha nem járt edzőterembe, és az osztálytalálkozókra is legfeljebb ötévente vette rá magát.
Nem csaptam jelenetet. Ehelyett felkerestem egy magánnyomozót — Péter Törököt, egy volt rendőrt, kissé elhízott alakkal és örökké fáradt tekintettel. Húszezer forint előleget kért, és egy hét múlva fotókkal tért vissza. A képeken a férjem egy kávézóban ült a Városliget közelében egy negyvenes nővel: hosszú vörös haj, élénk rúzs, felszabadult nevetés. Kézen fogva. Egy másik fotón egy lépcsőház előtt csókolóztak az Üllői út környékén.
— A hölgy neve Réka Váradi — sorolta Péter egykedvűen. — Egy fogászati klinikán dolgozik adminisztrátorként. Körülbelül fél éve tart a kapcsolat. Általában csütörtökönként találkoznak, bérelt lakásban.
A fotókat nézve nem fájdalmat éreztem. Inkább valami dermedt, hideg érzést, mintha jégdarab ült volna a mellkasomban.
— Folytassa a megfigyelést — mondtam akkor.
Tegnap pedig Péter újra hívott.
— Zsuzsanna Katona, van egy… hm… érdekes fejlemény. A férje meghívta ezt a nőt a születésnapi ünnepségre. Már ruhát is vett a WestEndben. Kék, koktélruha.
Miután letettem a telefont, hosszú percekig ültem mozdulatlanul a nappaliban. Odakint a szél tépte a fák utolsó leveleit. Szóval idáig jutott. Elhozza őt a mi otthonunkba, leülteti a mi asztalunkhoz, bemutatja a barátainknak. Vajon hogyan tervezett bemutatni minket? „A feleségem — és a szeretőm”?
— Mit szólnál, ha inkább étteremben ünnepelnénk? — vetettem fel, tovább darabolva a zöldségeket. — Itthon elég szűkös lesz ennyi embernek.
— Á, dehogy — nézett fel végre. — Otthon sokkal meghittebb. Már mindenkit meghívtam. Olyan húsz fő… kollégák, rokonok. Tudod.
Tudtam. Túlságosan is.
— Akkor még bevásárolok — töröltem meg a kezem a konyharuhában. — Kimegyek a közeli szupermarketbe, van akció tengeri cuccokra.
Bólintott, és már újra a telefonjába merült. Felkaptam a táskámat, és kiléptem az utcára. A város nyirkos hideggel és égett avar szagával fogadott, mintha maga is tudná, mi készül.
Az autóban felhívtam a nővéremet.
— Enikő, szabad vagy szombaton?
— Mi történt? — kérdezte azonnal, meghallva a hangomban a feszültséget.
— András születésnapja lesz. Gyere el este, olyan hét körül. Hozd Gézát is. Érdekes este lesz.
— Zsuzsi… te nem mondasz el mindent.
— Gyere el — feleltem halkan. — Ott majd meglátod.
És elindultam, fejben már készülve arra, ami elkerülhetetlenül következni fog.