A gondolataim azonban nem hagytak nyugodni.
Valóban betértem egy nagyobb élelmiszerboltba: vettem garnélát, többféle sajtot, két palack bort. Ezután a belváros felé vettem az irányt, leparkoltam a régi vásárcsarnok közelében, és csak céltalanul róttam az utcákat, miközben újra és újra végiggondoltam mindent. A fő sugárút zsúfolásig telt turistákkal és siető járókelőkkel. A kirakatokban már feltűntek az első karácsonyi díszek – pedig még bő egy hónap volt hátra az ünnepekig, de az üzletek sosem pihentek.
Megálltam egy ékszerbolt előtt. A kirakatban sorakozó gyűrűket néztem, csillogó kövekkel, fehérarannyal, platinaszín fénnyel. Harminc évvel ezelőtt András Somogyi egy egyszerű arany karikát húzott az ujjamra, mindenféle díszítés nélkül. „Majd később veszünk szebbet” – mondta akkor. A „később” sosem érkezett meg.
A telefonom halkan megrezzent. Üzenet Péter Töröktől:
„Somováné ma a Rubinstein utcában volt egy szépségszalonban. Manikűr, frizura. Készül.”
Elmosolyodtam, de ebben nem volt vidámság. Igen, készül. Bemutatkozásra. Fellépésre. A saját diadalmenetére. Ő még nem tudta, hogy én már mindent tudok. Számára ez csupán egy elegáns összejövetel lesz, ahol ő a titkos győztes, én pedig a mit sem sejtő, megcsalt feleség.
Csakhogy az este egészen másképp fog alakulni.
Hat óra körül értem haza. András már terített: fehér abroszt simított az asztalra, gondosan sorba rakta a tányérokat, mintha egy mintavacsorára készülne. Igyekezett figyelmes házigazdának látszani.
— Korán jöttél — jegyezte meg, enyhe idegességgel a hangjában. — Hiszen a vendégek csak nyolcra várhatók.
— Még sok dolgom van a konyhában — feleltem, és elmentem mellette anélkül, hogy ránéztem volna. — Egyébként pontosan kik is jönnek? Erről még mindig nem beszéltél világosan.
Láthatóan hezitált, mintha gyorsan mérlegelné, melyik válasz hangzik a legkevésbé gyanúsan.
— Hát… a Petrováék, László Gál a munkahelyről, a nővéred is mondta, hogy jön, meg az unokaöcséd, Miklós…
— Ennyi? — fordultam vissza, a konyhapultra támaszkodva.
— Talán még benéznek mások is — vont vállat, és félrenézett. — Szóltam pár embernek, azt mondták, meglátják.
Hazudik. Gondolkodás nélkül. Harminc év közös élet után: közös lakás, húsz évig fizetett hitel, egy felnevelt gyerek, három költözés, az édesanyja betegsége, akit fél évig én ápoltam… és most itt áll előttem, és gond nélkül a szemembe hazudik, csak hogy elhozhassa a szeretőjét a mi otthonunkba.
— Rendben — mondtam, miközben kipakoltam a szatyrokat. — Akkor inkább készítek mindent bőségesen.
A következő két óra különös, feszült csendben telt. András fel-alá járkált a lakásban, hol zenét kapcsolt be, hol kikapcsolta, ellenőrizte a poharak peremét, igazgatta a szalvétákat. Én falatkákat készítettem, sajtot szeleteltem, bepácoltam a garnélát. A kezem tette a dolgát, a fejem viszont az est forgatókönyvét ismételgette.
Pontban nyolckor megszólalt a csengő.
Elsőként a Petrováék érkeztek a szomszédból. Júlia Szalai egy csokor krizantémot nyomott a kezembe, mellé egy üveg konyakot, Tibor Balog pedig kezet rázott Andrással. Olyan emberek voltak, akikkel évek óta köszöntünk egymásnak, de sosem beszélgettünk igazán.
— Fáradjanak be, kérem — mosolyogtam. Belül minden összeszorult, de az arcom nyugodt maradt.
Nem sokkal később megérkeztek András kollégái is: László Gál a feleségével, Brigitta Vinczével, majd Miklós Dunai az új barátnőjével. A lakás lassan megtelt hangokkal, nevetéssel, poharak csengésével. Jártam-keltem a konyha és a nappali között, tálaltam, bort töltöttem, válaszoltam a megszokott udvari kérdésekre.
András a szoba közepén állt, fogadta a jókívánságokat, épp egy viccet mesélt. Elemében volt: szerette, ha figyelnek rá, ha ő a társaság középpontja. Csak én vettem észre, milyen gyakran pillant az ajtó felé, és hogyan babrál idegesen az övével.
Őt várta.
Fél kilenc körül csörgött a telefonom. Enikő Lakatos volt az.
— Zsuzsi, már a környéken vagyunk, öt perc. Géza nem talál parkolót, rengeteg az autó.
— Rendben, várlak titeket — mondtam, majd visszamentem a többiekhez.
A vendégek már az asztalnál ültek, András vodkát töltött a poharakba. Miklós az új munkahelyéről mesélt egy informatikai cégnél, Júlia Szalai dicsérte az oliviersalátámat. Szinte meghitt volt. Majdnem családias.
Ekkor ismét megszólalt a csengő.
Ezúttal én indultam ajtót nyitni, bár András ösztönösen felpattant volna. Kitártam az ajtót, és ott állt ő.
Réka Váradi. Élőben, teljes valójában, még feltűnőbb, mint a képeken. Valóban kék ruhát viselt: testhez simulót, mély kivágással. Vörös haja lágy hullámokban omlott a vállára, a sminkje hibátlan volt. A kezében pezsgő és egy doboz bonbon.
— Jó estét — mosolygott rám nyíltan, szinte ártatlan lelkesedéssel. — Réka vagyok, András kollégája. Meghívott, azt mondta, barátokkal együtt is jöhetek.
Kolléga. Tehát ez volt a fedősztori.
— Jöjjön csak — léptem félre, hogy beengedjem.
Réka belépett az előszobába, levette a kabátját. Alatta ott volt a kék ruha, amely hangsúlyozta karcsú vállait és hosszú lábait. Megigazította a haját, elővette a rúzsát, gyors mozdulattal áthúzta az ajkát. Mint aki tudja, hogy hamarosan reflektorfénybe kerül.
— Zsuzsi, ki érkezett? — dugta ki a fejét András a nappaliból. Amikor meglátta Rékát, egy pillanatra rémület villant a szemében.
— A kolléganőd — mondtam kissé hangosabban, hogy mindenki hallja. — Réka Váradi.
Megdermedt. Nyilván nem erre számított: nem jelenetre, nem kiabálásra, hanem arra semmiképp, hogy én magam nyitok ajtót és mutatom be őt. Réka belépett a nappaliba, és a társaság tekintete egyszerre fordult felé, előrevetítve azt a feszültséggel teli pillanatot, amelyben az este valódi arca végre megmutatkozik.