Visszafordult, és az liftek felé vette az irányt. Tíz perc múlva megbeszélés kezdődött, és pontosan tudta, hogy most már nem fér bele a bizonytalankodás. A léptei határozottabbak voltak, mint korábban bármikor, mintha a folyosó is másképp reagált volna rá.
Nem maradt csendben többé, ha hibát látott. Nem kért elnézést azért, hogy jelen van, hogy gondolkodik, hogy véleménye van. Valahol félúton aközött a szűk raktárhelyiség között, ahol egykor vödrök és felmosók között húzta meg magát, és aközött az irodája között, amelynek ablakai a város szívére néztek, lassan összeállt benne az emlék: ki is volt ő valójában, mielőtt az élet arra kényszerítette, hogy láthatatlanná váljon. Nem egyik napról a másikra történt, inkább csendesen, szinte észrevétlenül, de most már világosan látta a saját körvonalait.
Közben Domonkos Székely is előrébb lépett. Előléptetést kapott, és immár az egész részleg irányítása az ő kezébe került. Az évzáró rendezvényen, amikor a kollégák poharakkal a kezükben gyűltek össze, nem tartott hosszú beszédet. Felállt, körbenézett, majd röviden csak ennyit mondott:
— Azokra, akik nem félnek a jó kérdésektől.
Orsolya Fülöp felemelte a saját poharát, és elmosolyodott. Nem volt benne hivalkodás, inkább nyugodt bizonyosság. Tudta, hogy egyetlen, jól időzített kérdés képes mindent átrendezni. Nem csupán egy üzlet kimenetelét. Nem csak egy karrier ívét. Hanem akár egy teljes élet irányát is. És ez a felismerés most már nem félelemmel töltötte el, hanem erővel.