Orsolya Fülöp a negyedik emeleten kapott egy szűk irodát. Az asztalon egymásra tornyozva feküdtek a szerződések, ő pedig hosszú percekig csak nézte őket. Az ujja enyhén remegett, amikor belelapozott az első dossziéba – nem félelemből, inkább a helyzet szokatlansága miatt. Nemrég még felmosórúd volt a kezében, most pedig olyan iratok, amelyek mögött cégek sorsa és komoly forintmilliók álltak.
Két órával később benyitott hozzá Dóra Hegyi, a vezető jogász. Hibátlan frizura, kimért mozdulatok, az a fajta tartás, amely mindig érezteti a fölényt. Leült az asztal sarkára, és halvány, lekezelő mosollyal szólalt meg:
— Orsolya, beszéljünk őszintén. Egyszerű szerencséje volt. A jog nem megérzés kérdése, hanem végzettségé és tapasztalaté. Domonkos Székely ezt előbb-utóbb belátja, és maga visszakerül… nos, oda, ahová való.
Orsolya nem válaszolt azonnal. Hosszan nézett fel rá, szinte mérlegelve minden szót, majd egy lapot csúsztatott az asztal szélére.
— Itt van három szerződés, amit ön készített elő — mondta nyugodtan. — Mindháromban hiba van. Az egyiknél a naptári és a munkanapokat keverte össze, ami súlyos veszteséget okozhatott volna a cégnek. Megmutassam Domonkosnak?
Dóra arca egy pillanat alatt kifejezéstelenné vált. Szó nélkül felállt, megfordult, és kiviharzott, az ajtót is nyitva hagyva maga mögött.
Egy hónappal később Domonkos Székely magához hívatta Orsolyát. A nő egy vastag mappával érkezett, leült vele szemben. Domonkos lapozta a jegyzeteit, sokáig hallgatott, majd letette a papírokat.
— Kilenc szerződésben talált problémát. Kettő már majdnem aláírásra került. Az időben jelzett kérdéseivel nemcsak üzleteket mentett meg, hanem az én helyzetemet is. A partnereink mostantól ragaszkodnak hozzá, hogy minden irat az ön kezén menjen át. A próbaidő véget ért. Marad. Véglegesen.
Orsolya csak kis késéssel szólalt meg.
— Köszönöm.
— Inkább én tartozom hálával — felelte Domonkos. — Emlékeztetett rá, hogy a hozzáértés nem beosztásfüggő.
Két hónappal később Dóra beadta a felmondását, nem sokkal azután, hogy Domonkos egy értekezleten nyilvánosan megköszönte Orsolya munkáját. Úgy hírlik, másik cégnél helyezkedett el, de innen nem kapott ajánlást. Antal Vincze jogász is eltűnt a képből, csendben, minden magyarázat nélkül; Domonkos csak annyit közölt, hogy a szolgálataira többé nincs szükség.
Fél év múltán Orsolya már magabiztosan haladt végig a folyosón, egy mappát szorítva a hóna alá. Senki sem nézett át rajta többé. Letisztult kosztümöt viselt, keveset beszélt, de mindig lényegre törően, és Domonkos minden fontos tárgyalásra magával vitte – nem dísznek, hanem mert bízott benne.
Egy alkalommal lefelé tartott az előcsarnok felé, amikor észrevett egy új takarítónőt a pultnál, aki tanácstalanul böngészte a beosztást. Orsolya odalépett hozzá.
— Kezdje a harmadik emeleten — mondta halkan. — Ott nyugodtabb. És ne féljen kérdezni.
A lány felnézett, hálásan elmosolyodott, Orsolya pedig egy pillanatra viszonozta a mosolyt, mielőtt továbbindult volna a dolgára.