A hálószoba ajtaján pontosan hét óra három perckor dördült végig az öklözés, mintha valaki szét akarná verni a csendet.
— Reggel hét van, és ez megint alszik! — Diána Somogyi hangja áthatolt a vastag ajtón is. — Zsolt Mészáros már dolgozik, ez meg itt heverészik, mint valami úrinő!
A zaj újra és újra nekicsapódott a falaknak, nem hagyva kétséget afelől, hogy a jelenetnek még nincs vége.
Júlia Katona kinyitotta a szemét, és mozdulatlanul bámulta a mennyezetet. Négy hét alatt a teste megtanulta ezt az ébresztőt, pontosabban a támadást. Előző éjjel hajnali kettőkor zárta le a jelentést, a megrendelő bőkezűen fizetett a sürgősségért. Csakhogy ezt Diánának hiába magyarázta volna: számára a munka ott kezdődött, ahol reggel nyolckor irodába kell menni, minden más csak időpazarlás.
— Hallom ám, hogy ébren vagy! — harsant újra a hang. — Kelj fel azonnal, takarítanom kell!
Júlia lassan felült, belebújt a papucsába, és a tükör elé állt. A szeme alatt sötét karikák ültek, a haja összekuszálódott. Harminckettő múlt, de a tükör negyvenes fáradtságot mutatott vissza. Szép teljesítmény, gondolta keserűen, köszönhetően Diána Somogyinak.
Amikor kilépett a konyhába, Géza Kertész már az asztalnál ült. Előtte egy tányéron csirkemell és párolt zöldség hűlt. Villájával piszkálta az ételt, de nem evett belőle.
— Ez meg micsoda? — emelte fel a tekintetét. — Én nem fogok füvet rágni. Rendes hús kell.
— Csirke — felelte Júlia, miközben vizet töltött magának.
— A csirke nem hús — vágott közbe Diána, aki épp akkor lépett ki a szobából, törölgetve a kezét. — Megkérdezhetted volna, mit eszünk. Egy háziasszony a vendégeire figyel, nem csak magára.
Júlia letette a poharat, talán túl nagy lendülettel, mert a víz kiloccsant az asztalra.
— Éjszakánként dolgozom — mondta halkan, de élesen. — Azt főzöm, amire időm jut. Ha nem ízlik, nyugodtan meg lehet csinálni máshogy is.
— Dolgozol? — Diána gúnyosan felnevetett. — Inkább azt mondanád, hogy a gép előtt ülsz. Bezzeg Zsolt egész nap talpon van, valódi pénzt keres.
Júlia egy pillanatig hallgatott, majd nyugodtan válaszolt:
— Zsolt háromszor kevesebbet keres, mint én. És ezt a lakást is én vettem.
A konyhában megfagyott a levegő. Diána elsápadt, és a szék támlájába kapaszkodott.
— Te… te a fiam fizetését hányod a szemére? — fordult felháborodva a férjéhez. — Géza, hallod, miket mond?!
— Hallom — állt fel Géza. — De a lakás Zsolt nevén van, ne felejtsük el. Végül is ő engedett be ide téged.
— Az önerőt én adtam — felelte Júlia, miközben felkapta a laptopos táskáját. — A havi törlesztő nagyobb részét is én fizetem. Folytassuk még ezt a beszélgetést arról, ki kit engedett be?
Diána kiabálni kezdett, kapzsiságot és érzéketlenséget emlegetett, de Júlia már nem figyelt. Felöltözött, kilépett a lakásból, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Odabent mintha végleg elszakadt volna benne valami.
Egy kávézóban dolgozott estig, két projektet is lezárt. A telefonja megállás nélkül rezgett, üzenetek és hívások érkeztek, miközben Júlia próbálta összeszedni a gondolatait, és tudta, hogy ez a nap még korántsem ért véget.