Domonkos Székely kopogás nélkül lépett be a raktárhelyiségbe. Orsolya Fülöp épp a padlót törölte fel; mire kiegyenesedett, a férfi már ott állt előtte. Drága öltöny, finom illat, és az a hideg, méricskélő tekintet, amellyel az ember inkább bútorra néz, nem másik emberre.
— Holnap este tárgyalásom lesz — mondta tárgyszerűen. — Kell mellém egy nő, pusztán a látszat kedvéért. Ülni fog, hallgatni, bólintani, ha jelzem. Legfeljebb két óra. Annyit fizetek, amennyit itt három műszak alatt keres.
Orsolya a vödrön pihenő rongyra tette a kezét, majd komótosan lehúzta a gumikesztyűt. A férfi várta a választ, de nem úgy, mint aki kérdez — inkább úgy, mint aki pontosan tudja, mi lesz a felelet. A hitel miatt. Az édesanyja miatt. Mert nincs mozgástér.
— Mit vegyek fel? — kérdezte végül.
— Valami sötétet és visszafogottat. A lényeg, hogy egy szót se szóljon. Értjük egymást?
Orsolya bólintott. Domonkos megfordult, és már ment is kifelé, az ajtót sem csukta be maga mögött.
Az étterem azok közé tartozott, ahol az étlapon nincsenek árak. Orsolya Domonkos nyomában haladt, érezte, ahogy az idegen ruha szorítja a vállát, a cipő pedig kényelmetlenül vágja a lábát — a szomszédtól kérte kölcsön. Az asztalnál ketten ültek: egy testes férfi nehéz pillákkal, valamint egy ügyvéd aktatáskával. Domonkos hanyag mozdulattal mutatta be:
— Orsolya, távoli rokon. Néha besegít az iratoknál.
A partner végigmérte, aztán visszatért az étlaphoz. Az ügyvéd fel sem nézett. Orsolya helyet foglalt, kezét az ölébe tette, és láthatatlanná vált. Ebben gyakorlata volt.
Határidőkről, szállításról, számokról beszéltek. Domonkos magabiztos volt és gyors, mintha minden válasz előre készen állna benne. A partner figyelt, bólogatott, de a szemében óvatosság bujkált. Orsolya az ételhez hozzá sem nyúlt. Egyenes háttal ült, kifelé nézett az ablakon, és csak fél füllel hallgatta a szavakat.
A desszertnél az ügyvéd elővette a szerződést, és Domonkos elé csúsztatta. A férfi átfutotta, majd bólintott.
— Rendben van.
A partner ekkor Orsolyára pillantott, és elmosolyodott.
— Domonkos Viktor, azt mondta, a rokona iratokkal foglalkozik?
Domonkos válla megfeszült.
— Archívum, semmi bonyolult.
— Akkor olvassa fel ezt a pontot — nyújtotta felé az ügyvéd a lapot, ujjával egy sorra bökve. — Ha már ért hozzá.
A hangjában annyi gúny volt, hogy Orsolya mellkasa összeszorult. Nem félelemből, hanem dühből. Huszonkét éven át állt diákok előtt, magyarázott, elemezett szövegeket, amelyeket mások szótárral bogarásztak. Most pedig itt ül, néma díszletként, és azt vizsgálják, tud‑e olvasni.
Kezébe vette a papírt. Tisztán, akadás nélkül olvasta fel a bekezdést; a hangja meg sem remegett — a rutin dolgozott benne. Amikor végzett, letette a lapot, az ügyvéd szemébe nézett, és nyugodtan megszólalt:
— Szeretnék rákérdezni valamire. A szállítási határidőnél miért nincs pontosítva, hogy naptári vagy munkanapokról van szó?
A kérdés után a levegő megváltozott, és az ügyvéd arca egy pillanatra megfeszült, mintha nem erre számított volna.