Az a szék hosszú évek óta érintetlen maradt. Fogadalmat tettem magamnak, hogy többé senki sem ülhet oda.
– Csak akkor, ha te foglalsz helyet rajta – csúszott ki a számon, miközben óvatos mozdulattal a székre mutattam.
Tamás Simon meglepetten rám pillantott, a szemöldöke felszaladt, de nem szólt ellent. Fruzsina Deák komolyan biccentett, mintha valami ünnepélyes döntést szentesítene.
Csongor Kiss előbb a széket nézte, aztán engem. – Ez… valakié volt – lehelte halkan, mintha ösztönösen megérezné, mi hiányzik onnan.
– Régen igen – feleltem. – De ő nem bánta volna, ha megosztjuk.
Ahogy kimondtam, magam is meglepődtem. Abban a pillanatban értettem meg, hogy valóban így gondolom.
Ettől kezdve a vasárnap esti hat óra más jelentést kapott. A csengő hangja már nem riadalmat hozott: Csongor nem szökött el, hanem megjelent a kopott edzőcipőjében, kissé bátortalan mosollyal. Mesélt az iskoláról, feladványokat hozott matekból, amelyeket Tamás türelmesen magyarázott el neki. Az étvágyában ott volt valami mélyebb vágy is – nemcsak az étel, hanem az odatartozás iránt.
Nagyjából egy hónap telt el, amikor a lépcsőházban összefutottam az édesanyjával. Karikás szemek, állandó rohanás, két állás terhe. Amikor azt mondta: „Köszönöm, hogy adnak neki vacsorát, amikor nem érek haza”, elsírtam magam.
– Nem csak enni adunk neki – válaszoltam halkan. – Ő… nekünk is ad valamit.
Nem igazán értette, de nem is kellett.
Egy vasárnap este, pakolás közben Csongor megállt a tálalószekrényen álló bekeretezett fénykép előtt. Levente Békési volt rajta: hiányzó metszőfogakkal, lisztes orral, nevetve valamin, ami már nem fért bele a képkivágásba.
– A fiad? – kérdezte óvatosan.
– Igen – bólintottam. – Leventének hívták.
Sokáig nézte a fotót. – Olyan, mintha sokat nevetett volna.
– Az is volt – mondtam.
Csongor egyszer lassan bólintott. – Szerintem ízlene neki a leves.
Ekkor bennem valami végleg meglazult. Az illatok ugyanazok maradtak, az óra ugyanúgy mérte a vasárnap estét, mégis: az asztalnál lévő hiány átalakult. Már nem szúrt annyira, inkább tompa volt, mint egy gyógyuló sérülés.
A fiú, aki minden vasárnap pontosan hatkor becsöngetett, nem volt csoda és nem jelképes látomás. Egy éhes gyerek volt csupán, aki hiányolta a nagymamáját, és követte a leves illatát. De az ajtó kinyitásával mi is megnyitottunk magunkban valamit, amit a gyász régóta lezárt.
És valahogyan, egészen csendesen, egy idegen gyerek segített nekünk visszatalálni a vasárnapokhoz – az otthonunkban és a szívünkben is.