— Fruzsinám, Fruzsi, kérlek, ne sírj, kicsikém. A haj nem fog, visszanő majd — próbálta csillapítani a zokogó gyereket a nagymama, miközben gyengéden simogatta az egyenetlenre nyírt fejecskét. Maga sem tudta, mivel vigasztalhatná még az unokáját, és legfőképp azt sem, miként lehetne észhez téríteni azt az anyát, aki végképp elveszítette a józan ítélőképességét.
— Miért tette ezt velem… Miért… Barnabást szereti, engem meg… engem… — szakadozott Fruzsina hangja a sírástól.
A nagymama ezekre a kérdésekre csak sóhajtozott. Félhangosan mormogott valamit arról, hogy majd megérti, ha idősebb lesz. Csakhogy Fruzsina akkor sem értette meg, amikor felnőtt: miért kellett „fiúsra” levágni a haját pusztán azért, mert a zsebpénzéből vett színes hajkrétákkal befestette néhány tincsét.
Olyan krétákkal, amelyek öt perc alatt lemoshatók lettek volna meleg, szappanos vízzel, vagy akár maguktól is lekoptak volna egy-két óra alatt, például egy iskolai bulin való táncolás közben. Oda azonban azon az estén Fruzsina természetesen nem jutott el.
Ezzel szemben az öccse, Barnabás, gyakorlatilag bármit megengedhetett magának. Fiú volt, mégis már tizenkét éves korától festette a haját, és az anyja soha nem rótta fel neki, hogy nem illik így viselkedni, vagy hogy bajt vonz magára. Amikor pedig a fiú tizenegyedikben teherbe ejtette a barátnőjét, az anya egyetlen rossz szót sem szólt hozzá. Inkább azonnal „intézkedni” kezdett: esküvőt, közös életet tervezett a még szinte gyerekeknek számító fiataloknak.
Milyen hangosan jajveszékelt később, amikor kiderült, hogy az a lány — aki igazából nem is volt igazi párja Barnabásnak — nem kívánja megtartani a gyereket. Fruzsina megértette a döntést: végzettség és állandó munka nélkül, egyedülálló anyaként gyereket nevelni nem élet. Barnabásra pedig végképp nem lehetett volna számítani. Az anyjuk mindent elintézett helyette, így egy infantilis, önmagáról is gondoskodni képtelen felnőtt lett belőle.
Még az egyetemre való beiratkozáskor is kézen fogva vezette az anyja. Fruzsina akkor, amikor összefutott velük a folyosón, először érzett megkönnyebbülést amiatt, hogy úgy tettek, mintha nem is ismernék. Szégyen volt bevallani a rokonságot egy tizenkilenc éves fiúval, aki képtelen volt önállóan leadni a papírjait a tanulmányi osztályon, vagy akár megtalálni a megfelelő irodát az anyja nélkül.
Így alakult az egész. Az anyja egész életében szégyellte őt, és újra meg újra a fejébe verte, hogy Fruzsina ügyetlen, neveletlen, rosszul viselkedik, rosszul öltözik: hol túl kihívóan, hol túlzottan „apácásan”. Semmi sem volt jó neki, de tényleg semmi.
Ő vágta le a haját összevissza, majd ugyanő szidta később, amiért fiúra emlékeztet. Mégis kire hasonlítson egy tizenkét éves gyerek, akinek már nem omlik a hátára a derékig érő, aranyszőke copf, ami egyértelműen jelezte volna, hogy lány, miközben minden más még nem fejlődött ki rajta?
Ráadásul minden magyarázkodásra az anya csak még dühösebben reagált. Előfordult, hogy kezet is emelt, bár szerencsére verésig sosem fajult a dolog. Mondhatni, ezért is hálás lehetett. Az anyai részrehajlás és a vele szembeni közöny miatt Fruzsina hamar megszokta, hogy számára a nagymamája jelenti az igazi támaszt, nem az édesanyja.
Éppen ezért költözött a nagymamához, amikor állami ösztöndíjas helyre felvették az egyetemre. Az anyja ugyanis közölte vele, hogy nem fogja a nyakán tartani a felnőtt, nagykorú „lovat”. Más szülők segítenek a gyerekeiknek, sőt még a tandíjat is fizetik, de ő nem „más”, és nem kötelessége a „szürke tömeget” követni. A törvény szerint pedig Fruzsinának már úgysem tartozott semmivel.
Ez az utolsó mondat annyira feldühítette a nagymamát, hogy azonnal telefonálni kezdett, majd hosszú ideig beszélt valakivel. Néhány nap múlva azt mondta Fruzsinának, menjen be a gyámügyre, és írjon alá néhány iratot. Ott derült ki, hogy az apja éveken át pontosan, ráadásul nem is kevés összegű tartásdíjat fizetett utána. Sőt, külön elutazott a városukba, hogy aláírja: a pénzt ezentúl közvetlenül Fruzsinának utalják. Logikus lépés volt, hiszen a lány már nem az anyjával élt, nagykorú volt, és önálló bankszámlát is nyithatott.
Fruzsina emlékezett rá, mennyire meglepődött, amikor megtudta: a nappali tagozatos egyetemistákat a szüleik kötelesek eltartani. Még nagyobb döbbenet volt számára az összeg nagysága. Az anyja mindig azt állította, hogy az apja csak „nevetséges aprópénzt” küld, ehhez képest a valóságban a havi tartásdíj valamivel meghaladta a város átlagfizetését.
Az apjával azonban sosem alakult ki igazi kapcsolat. Világosan tudtára adta, hogy nem kíván beszélgetni, a pénzt pedig kizárólag azért utalja, mert kötelessége eltartani Fruzsinát, hiszen megszületett tőle és az anyjától.
Legalább őszinte volt — gondolta akkor a lány. Nem ígért szeretetet, nem beszélt arról, hogy „a javadat akarom”, és nem próbálta elhitetni, hogy mindent érted tesz, így Fruzsina felkészülten léphetett tovább az életében, miközben sejtette, hogy a múlt árnyai még korántsem tűntek el végleg.