A vasárnap esti rituálé nálunk mindig pontos volt: ilyenkor terítettem meg a „családi levesesthez”, ahogy magunk közt neveztük. Nem hagyott nyugodni a felismerés, hogy a csengő hangja éppen egy héttel Levente Békési halálának második évfordulója után kezdett visszatérően felcsendülni.
A hetedik egymást követő vasárnapra elhatároztam magam. Tamás Simon bevitte Fruzsina Deákot a nappaliba, felcsavarta a hangerőt, és elindított egy filmet, mintha semmi különös nem történne. Én eközben 17:50-kor elzártam a gázt, gyorsan szárazra töröltem a kezem, majd résnyire nyitottam a bejárati ajtót. A folyosó félhomályában húzódtam meg, a hideg falnak dőlve, mozdulatlanul.
17:58.
A ház tompa zajokkal lélegzett: valahonnan tévéműsor szűrődött át, két szinttel feljebb csecsemősírás tört fel, a lépcsőházban valaki telefonon nevetett.
17:59.
A tenyerem csúszott az izzadságtól. A szívverésem annyira dübörgött, hogy attól tartottam, az ajtón túl is hallani lehet.
18:00.
Bizonytalan, könnyű léptek koppantak a lépcsőn. Nem felnőtt járása volt. Bennem megállt a levegő.
A fordulóban egy kisfiú bukkant fel. Nyolc év körüli lehetett, sovány testalkatú, túl nagy cipő lógott rajta, a tornacipője pedig úgy festett, mintha már több gyereket kiszolgált volna. A haja sötét volt, ügyetlenül levágva, tincsei minden irányba álltak. Gyors pillantást vetett az ajtónkra, mintha ellenőrizne valamit emlékezetből.
Felemelte a kezét, és megnyomta a csengőt.
A hang végigszaladt a lakáson. Fruzsina felkiáltott a nappaliból: „Anya, itt van!”
Mielőtt visszafordulhatott volna, kiléptem elé. – Hé.
Azonnal ledermedt. Szürkés szemei ijedten tágultak, olyan volt, mint egy sarokba szorított kisállat. Kapkodva vette a levegőt. Egy szívdobbanásnyi időre biztos voltam benne, hogy elszalad.
– Nem bántalak – szóltam halkan, és ösztönösen felemeltem a kezem, ahogy az ember óvatosan közelít egy kóbor kutyához.
Nagyot nyelt. – Én… bocsánat. Elmegyek.
– Várj – csúszott el a hangom. – Miért csengetsz ide minden vasárnap?
A tekintete átsiklott rajtam, megállt a folyosónk meleg, sárgás fényfoltján. Szinte suttogva felelt: – Mert ilyenkor vagytok itthon.
Nem értettem. – Hogy hívnak?
– Csongor Kiss.
– Csongor, a szüleid tudják, merre vagy?
Vállat vont. – Anyu vasárnap dolgozik. Apu… nem él velünk.
Ekkor Tamás Simon lépett ki mögém a folyosóra, Fruzsina félénken bújt meg a lába mögött. – Ki csöngetett, Henrietta Illés? – kérdezte.
– Egy kisfiú – mondtam, és képtelen voltam levenni a szemem Csongor arcáról, miközben a csend egyre nehezebben telepedett ránk.