Ő volt az, aki újra megnyomta a csengőt.
Fruzsina Deák ezúttal nem húzódott hátrébb, hanem határozottan előrelépett. – Miért tűnsz el mindig? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. – Haragszol ránk? Nem szeretsz bennünket?
Csongor Kiss arca vörösbe borult. – Nem is ismerlek titeket – motyogta.
– Akkor miért… – kezdett volna bele Tamás Simon, de intettem, hogy várjon.
– Csongor – szólítottam meg csendesen –, miért pont mindig este hatkor jössz?
A fiú lesütötte a szemét, a cipője orrát nézte. Amikor végre megszólalt, a mondatok szinte egymásba csúszva törtek elő belőle. – Mert olyankor… olyankor a konyhaablakotok alatt levesillat van. Mindig.
Megszédültem egy pillanatra. – A mi… ablakunk?
Zavartan a belső udvar felé mutatott. – Arra szoktam menni, amikor anyáért megyek a boltba. Jó az illata. Olyan, mint a nagymamámnál volt. Mielőtt meghalt. És egyszer… egyszer hallottalak benneteket nevetni. Mindhármatokat. Azt hittem… – elharapta a mondat végét, az ajkába harapott, míg el nem fehéredett. – Azt hittem, ha becsöngetek, talán megint hallom.
Nem előlünk futott. Egy emléket hajszolt: egy hangot és egy illatot, ami hiányzott neki.
Valami fájón reccsent bennem. Két teljes évig kerültem mindent, ami Levente Békési nevetését idézte. Most egy idegen gyerek kapaszkodott bele, mintha levegő lenne.
– Ettél ma már? – kérdeztem, és meglepett, mennyire remegett a hangom.
Megint csak vállat vont, de a tekintete óhatatlanul a konyha irányába siklott. – Néha – mondta halkan.
Tamás és én egymásra néztünk. Nem kellett kimondani.
– Gyere be – szólaltam meg végül. – Csak vacsorára. Nem kötelező maradnod.
A küszöbnél megtorpant, mintha egy láthatatlan határ választaná el a benti világtól. Fruzsina ekkor felé nyújtotta a kezét, nem érintette meg, csak ott tartotta. – Ülj mellém – ajánlotta fel. – Én nem szeretem a hagymát. Hátha te igen.
A szája sarka alig észrevehetően megrezdült. A mosoly félénk volt, törékeny, de végül átlépte a küszöböt.
Aznap este Csongor két tál levest kanalazott ki, és egy akkora kenyérdarabot evett hozzá, amit alig bírt megtartani. Szinte végig hallgatott. Amikor Fruzsina felnevetett, először összerezzent, aztán lassan kiengedett, mintha tanulná, hogy ez a hang nem bánt.
Vacsora után Tamás felkínált neki egy dobozt a maradékkal. Csongor úgy nézett rá, mintha valami túl szép és törékeny dolgot kapna.
– Jövő vasárnap… visszajöhetek? – kérdezte lehajtott fejjel.
Elszorult a torkom, és ösztönösen az asztal egyik széke felé pillantottam, amely régóta érintetlenül állt.