Az a fiú, aki hétről hétre, pontosan vasárnap esténként hatkor megnyomta a csengőt nálunk, majd elszaladt, mielőtt bárki ajtót nyithatott volna, egészen addig maradt elérhetetlen, míg egy alkalommal végre a lépcsőházban majdnem sikerült utolérnem.
Három teljes hónapon át ismétlődött ugyanaz a furcsa jelenet. Amikor a vasárnap esti csendben az óra mutatója hatra ért, a tűzhelyen rotyogó leves betöltötte a lakást az ismerős, otthonos illattal, és megszólalt a csengő. Egyetlen rövid, határozott hang. Mire Tamás Simon vagy én az ajtóhoz értünk, odakint már senki sem állt. Csak a lépcsőházból felszökő, elhaló léptek árulkodtak arról, hogy valaki valóban ott volt.
Tamás Simon eleinte nevetve legyintett, szerinte egy unatkozó kamasz szórakozott velünk. Tízéves lányunk, Fruzsina Deák azonban egészen másképp élte meg: minden vasárnap 17:55-től a bejárati ajtó kukucskálójára tapadt, elszántan várva, hogy elcsípje a titokzatos látogatót. Hiába. A csengő mindig akkor szólalt meg, amikor senki sem volt felkészülve rá – miközben kevertem a levest, amikor Tamás Simon a sütőből húzta ki a kenyeret, vagy amikor Fruzsina egy pohár víz után nyúlt.
A negyedik vasárnapra elfogyott a türelmem a találgatásokhoz, és a bosszúság helyét lassan az aggodalom vette át. Ez nem véletlen tréfa volt. Nem késett, nem sietett: mindig pontosan hatkor történt.
– Lehet, hogy valaki segítséget akar kérni – jegyeztem meg halkan, miközben Fruzsinát figyeltem, ahogy rajzolgat az asztalnál.
– Akkor miért menekül el minden alkalommal? – kérdezte Tamás Simon, és bár vállat vont, a homloka közepén megjelent az a mély ránc, amit csak komoly nyugtalanság idején láttam rajta.
Az ötödik vasárnapon 17:59-kor már az ajtó mögött álltam, ujjaim a kilincset szorították, levegőt is alig mertem venni. Amikor megszólalt a csengő, ösztönösen feltéptem az ajtót; a lánc hangosan csattant, de odakint csak az üres folyosó és egy hirtelen betörő hideg légáram fogadott.
Kiléptem a lépcsőházba. Fentről sietős mozgás zaja szűrődött le. Egy sötét kapucnis felsőt viselő, alacsony termetű alakot pillantottam meg, amint lefelé szalad a lépcsőkön. Túl kicsi volt ahhoz, hogy kamasznak nézzem. Inkább gyereknek tűnt.
– Hé! Állj meg! – kiáltottam utána.
Nem torpant meg. A bejárati ajtó nagyot csapódott, és mire a fordulóhoz értem, nyoma sem maradt.
Aznap éjjel képtelen voltam elaludni. Két évvel korábban elveszítettük a fiunkat, Levente Békésit: egy esős út, egy autó, és egy sofőr, aki pár másodperccel tovább figyelte a telefonját a kelleténél. Azóta a vasárnapok és a hat óra különös jelentőséget kaptak számunkra, mert ez volt az az időpont, amikor Levente mindig ott volt velünk, segített, jelen volt, és amit soha nem tudtunk többé ugyanúgy megélni.