Valami meleg és szinte súlytalan érzés kísért tovább azon az éjszakán. Mintha nemcsak az utcán lépkedtem volna előre, hanem egy új állapotba is megérkeztem volna. Szabadság volt a neve.
A válás három hónappal később vált hivatalossá. Domonkos Lengyel többször próbált elérni telefonon, bocsánatot kért, magyarázkodott, de én egyszer sem vettem fel. A közös lakás eladásából járó részem megérkezett, és abból kibéreltem egy apró, de világos helyiséget a belvárosban. A kirakat fölé egyszerű felirat került: „Enikő Kozma – Atelier”.
Az első megrendelés Elemér Takácstól érkezett: pincérek formaruháját kérte. Aztán egyik munka követte a másikat. Dolgoztam reggeltől estig, varrtam, szabtam, ügyfeleket fogadtam. Nem sokkal később felvettem egy segítőt is, egy fiatal lányt, Tímea Ráczot.
Domonkos egy év elteltével újra hívott. A hangja elmosódott volt, érezni lehetett rajta az alkoholt és a kétségbeesést.
– Enikő… elrontottam mindent. Anyám velem él, minden nap mar, a munkahelyem is odalett. Kezdhetnénk elölről?
– Nem – feleltem halkan.
Letettem a telefont, és attól a pillanattól nem foglalkoztam vele többé.
Az atelier azóta is működik, sőt: gyakran várakoznak a vendégek. Nemrég megismerkedtem Mészáros Zoltánnal, egy gyár igazgatójával, aki munkaruhákat rendelt. Találkozgatunk, lassan, elvárások nélkül. A nevemen szólít. Nem becéz, nem kicsinyít.
Időről időre eszembe jut az az este a „Tiszavirág” étteremben. Ahogy átsétáltam a termen, ahogy Domonkos szemébe néztem, ahogy letettem elé a borítékot. Ma már tudom: nem lezárás volt. Hanem kezdet.
Nemrég összefutottam Renáta Farkassal egy üzletben. Elfordította a fejét. Nem szóltam utána. Minek is? Más világban élünk.
Tegnap Elemér beugrott az atelier-be, leült, teát ivott.
– Mondd csak, Enikő, megbántad valaha?
Az ablakon át a tavaszt néztem: napfény, mozgás, élet.
– Egyetlen pillanatra sem.
Bólintott.
– Jól van ez így.
– Csak azt érdemes sajnálni, amit nem mertünk megtenni – tettem hozzá.
Miután elment, visszatértem a munkához. Egy menyasszonyi ruhát varrtam egy fiatal lánynak, aki ragyogott a próba közben. Néztem őt, és azt kívántam: bárcsak neki soha ne kelljen húsz év múlva bankkártyát tiltania és egy étteremben bizonygatnia, hogy jár neki a tisztelet.
De ez az ő útja. Az ő döntése.
Ahogy az enyém is az.
A szürke kisegér azon az estén halt meg a „Tiszavirágban”. Én akkor születtem meg igazán. Az, aki nem fél visszavágni, ha sarokba szorítják. Aki tisztában van az értékével. Aki többé nem adja ki a kezéből az irányítást puszta szavakért cserébe.
Holnap reggel Mészáros Zoltán jön a rendelésért. Teázunk, beszélgetünk anyagokról, szabásmintákról. Talán vacsorára hív. Talán igent mondok. Vagy azt felelem majd, hogy most nem érek rá, sürgős munkám van.
Bármelyik is lesz, az az én döntésem.
Már nem az vagyok, aki csendben szeleteli a kenyeret, lesütött szemmel. Hanem az, aki felemelt fejjel lép be a terembe. És ez a legjobb változatom.