Ilona a bejárati ajtóban állt, a táskáját a vállán, a kabátját már felvéve. Nézett körbe a lakásban — minden rendben volt, minden a helyén. Kata, a menye, épp a konyhában mosogatott, háttal neki állt. Ilona kinyitotta az ajtót, és halkan kimondta:
— Kata, kimegyek a boltba. Tej kell, meg kenyér. Visszajövök húsz perc múlva.
Kata megfordult, törölközővel a kezében, és elmosolyodott.
— Rendben, Ilona. Addig befejezem itt, aztán megiszunk egy teát.
Ilona bólintott, kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Hallotta, ahogy a zár a helyére kattan. Elindult a lift felé, megnyomta a gombot, aztán csak állt és várt. A lift elindult, de ahogy felment, Ilona hirtelen megállt. Nyúlt a táskájába. Aztán újra. Aztán harmadszor is.
A pénztárcája nem volt benne.
Hatvanhét éves volt, özvegy két éve. A fia, András, meghalt egy autóbalesetben, és azóta Kata, a menye, minden csütörtökön eljött hozzá. Takarított, főzött, beszélgetett vele. Ilona hálás volt érte. De minél többször jött Kata, annál inkább érezte: ez csak kötelesség. Kata jön, mert így illendő. Mert András biztosan ezt várná tőle.
Most állt a liftnél, a pénztárca nélkül, és elhatározta: visszamegy. Csendesen. Nem fogja megzavarni Katát. Csak bemegy, fogja a tárcát az éjjeliszekrényről, és elmegy.
De amikor kinyitotta az ajtót — halkan, a kulccsal, nem csengetve —, megállt a folyosón. Mert Kata telefonált.
Ilona nem akarta hallani. Tényleg nem. De Kata hangja átjött a konyhából, tisztán, élesen. És Ilona egyszerűen nem tudott továbblépni.
— Nem bírom tovább, Zsuzsi — mondta Kata, és a hangja remegett. — Nem tudom, mit csináljak.
Ilona ott állt a folyosón, a táskát még mindig a vállán. Érezte, hogy a szíve felgyorsul.
— Tudom, hogy gyáva vagyok — folytatta Kata. — De egyszerűen nem tudom elmondani neki.
Ilona a falhoz lépett, hogy ne lássák az árnyékát, ha Kata kijönne.
A két év, amióta András meghalt, hosszú és üres volt. Ilona eleinte azt hitte, soha többé nem fog mosolyogni. De aztán Kata elkezdett eljönni. Először hetente kétszer, aztán egyszer. Csütörtökönként. Mindig ugyanúgy: bejött, megölelte, csinált egy teát, aztán takarított, főzött, beszélgetett. Sosem kérdezett sokat. Sosem volt tolakodó. Csak… volt.
És Ilona lassan megtanult újra lélegezni.
De mindig ott volt ez a gondolat: *Meddig fog ez tartani?* Meddig érzi úgy Kata, hogy tartozik ezzel? Mert Ilona tudta: ő nem Kata igazi családja. Kata harminchárom éves, fiatal, szép, okos. Van élete. Lesznek még férfiak, lesznek gyerekek. És Ilona… Ilona csak egy özvegy asszony, aki egyszer a fiának az anyja volt.
Most hallotta Kata hangját a konyhából, és a legrosszabbra készült.
— Nem tudom, hogyan mondjam meg neki, hogy költöznöm kell — mondta Kata halkan, és Ilona érezte, hogy a padló megnyílik alatta.
Persze. Költözés. Új élet. Természetes.
— Értem, hogy ezt nem érted — folytatta Kata. — De Ilona… Ilona az egyetlen ember, aki… aki nem néz rám úgy, mintha törött lennék.
Ilona megdermedt.
— Tudod, mennyien mondták nekem, hogy „túl kell lépnem rajta”? Hogy „fiatal vagy még”? Hogy „András biztosan azt akarná, hogy boldog legyél”? Mintha… mintha András csak egy feladat lenne, amit el kell végezni, aztán mehetek tovább.
Kata elhallgatott, Ilona hallotta, ahogy valami csörömpöl a konyhában. Valószínűleg Kata letette a csészét.
— De Ilona sosem mondta ezt. Sosem mondta, hogy „lépj túl rajta”. Sosem mondta, hogy „találj valakit”. Csak… csak hagyja, hogy itt legyek. És ez az egyetlen hely, ahol nem kell tettetnem, hogy rendben vagyok.
Ilona érezte, hogy forró könny szalad végig az arcán.
— A szüleim azt mondják, hogy őrület, hogy még mindig járok hozzá. Hogy nem egészséges. Hogy ragaszkodom a múlthoz. De Zsuzsi… ha nem megyek el Ilonához csütörtökönként, akkor… akkor sehol sem érzem, hogy András létezett. Otthon nincs semmi. Eladtam mindent. Nem bírtam nézni. De Ilonánál… Ilonánál ott van a kanapé, amin András ült. Ott van a konyhaasztal, ahol reggelizett. Ott van minden, ami… ami még emlékszik rá.
Kata hangja elcsukló lett.
— És ha elköltözöm a városból… ha elmegyek… akkor végleg elveszítem őt.
Csend lett. Ilona hallotta Kata lélegzetét, ahogy erőlteti magát, hogy ne sírjon.