Domonkos Lengyel szerdán, reggeli közben kérte el a bankkártyámat. A hangja fegyelmezett volt, enyhén aggódó, de nyomát sem éreztem benne kapkodásnak.
– Enikő, sürgős céges utalás van, az én kártyámat ideiglenesen letiltották. Csak két nap az egész. Kisegítenél?
A kötényembe töröltem a kezem, elővettem a pénztárcámból a kártyát. Olyan gyorsan vette el, mintha attól tartana, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Egy puszit nyomott a fejem tetejére.
– Köszönöm, drágám, mindig számíthatok rád.
Húsz év házasság alatt megtanultam, mikor nem érdemes kérdezni. Megbíztam benne. Vagy legalábbis ezt játszottam el.
Péntek este, miközben az ingét vasaltam, áthallatszott a hangja a szomszéd szobából. Az ajtó résnyire nyitva maradt. Vidám volt, felszabadult – teljesen más, mint amikor velem beszél.
– Anya, ne izgulj, minden el van intézve. Az étterem lefoglalva, hat főre asztal, a menü pazar, lesz konyak meg pezsgő is, ahogy szereted. Nem, ő semmiről sem tud. Minek tudna? Azt mondtam, otthon ünneplünk, szűk körben.
Megállt a kezemben a vasaló.
– Az én kis szürke egerem még csak nem is sejt semmit. Vidéki szerencsétlen, anya, emlékszel, valami faluból került ide. Húsz éve Szegeden él, de akkor is paraszt maradt. Persze, az ő kártyájával fizetek, a sajátom le van tiltva. Viszont micsoda banzáj lesz a „Tihij Don”-ban! Oda úgysem teszi be a lábát. Maradjon csak otthon, bámulja a tévét.
Kikapcsoltam a vasalót. Kimentem a konyhába, töltöttem egy pohár vizet, egy húzásra megittam. A kezem nem remegett. Belül azonban üresség volt és hideg, mintha valaki egy mozdulattal kisöpört volna belőlem mindent.
Szürke egér. Vidéki. Az ő kártyája.
A poharat a mosogatóba tettem, és kinéztem az ablakon. Odakint már sötétedett. Talán igaza van. Talán tényleg szürke vagyok. Csakhogy a sarokba szorított egér is képes harapni.
Szombat reggel letiltattam a kártyát. A bankban azt mondtam, elveszett, és félek, hogy visszaélnek vele. Onnan a város túlsó végébe mentem, a régi házak közé, ahol valaha laktam.
Elemér Takács papucsban nyitott ajtót, szemöldöke meglepetten szaladt fel.
– Enikő? Hát ez meglepetés. Gyere be, miért állsz ott?
A konyhájában ültünk, teát ittunk. Mindent elmondtam. Röviden, sallang nélkül. Ő végighallgatott, nem szakított félbe.
– Értem – bólintott végül. – Figyelj, Enikő, emlékszel, amikor régen megmentetted a családomat? Apámnak nem volt munkája, te meg hoztál egy zsák krumplit, azt mondtad, fölösleges. Tudtuk, hogy az utolsót adtad. Most rajtam a sor. Hétfő este van az ünnepség, ugye? Kilenckor kezdődik a bankett. Akkor hívlak majd, amikor már mindenki elfoglalta a helyét, és onnantól én intézek mindent.