…minden egyes szót. A pénteki beszélgetést az anyjával. Azt, ahogy a „vidéki szerencsétlenről” beszélt, a faluról, rólam. Arról, hogy fel sem fog tűnni nekem semmi, majd ülök otthon a tévé előtt, miközben ti itt lakomáztok.
Renáta Farkas mereven a tányérját bámulta. Bernadett Fülöp idegesen gyűrögette a szalvétát.
– Hallgatóztál? – csattant fel Domonkos Lengyel. – Követsz engem?
– A te ingedet vasaltam – válaszoltam nyugodtan. – Te pedig az egész lakást betöltve hencegtél, milyen ügyesen rászedtél. Dicsekedtél az anyádnak, hogy milyen okos voltál, amiért körbevezettél az orromnál fogva. Ez nem leskelődés volt, Domonkos. Egyszerűen nem tartottad fontosnak, hogy titkolózz. Azt hitted, a szürke egér nem harap.
Domonkos láthatóan próbált uralkodni magán.
– Rendben, hibáztam – mondta feszülten. – De ne itt. Menjünk haza, beszéljük meg normálisan.
– Nem. Itt beszéljük meg. Szombaton letiltattam a kártyát. A banknál bejelentettem, hogy ellopták. Mert becsapással vetted el, és arra költötted, amiről semmit sem tudtam. Úgyhogy most, kedves férjem, fizetsz te. Készpénzben.
Elemér Takács odalépett az asztalhoz, karját összefonta.
– Amennyiben gond adódik a rendezéssel, kénytelen leszek rendőrt hívni – közölte hűvösen. – A számlát le kell zárni. Ráadásul ott van a lopott bankkártya ügye is.
Domonkos arca előbb elsápadt, majd vörös lett, végül lilás árnyalatot vett fel.
– Enikő, tudod te, mit csinálsz? Nevetségessé teszel!
– Én? – elmosolyodtam. – Te aláztad meg magad. Akkor, amikor azt hitted, hogy egy faluról jött szürke egérnek az igazság sem jár.
Bernadett Fülöp felugrott, és rám mutatott.
– Hogy beszélhetsz így vele?! Senki vagy! Nélküle semmi sem lennél!
Hosszan ránéztem, majd csendesen feleltem:
– Lehet. De most egy olyan senki vagyok, akinek nem kell többé szerepet játszania. Ez pedig sokkal jobb, mint valaki más árnyékában élni.
A következő húsz perc a pénz összekaparásával telt. Domonkos kiforgatta a pénztárcáját, Bernadett a táskáját, Renáta és a férje a zsebeiket ürítették. Az asztalon számoltak, suttogtak, aprót kerestek. A pincér rezzenéstelen arccal állt mellettük, a vendégek kíváncsian sandítottak felénk.
Én csak figyeltem, ahogy darabjaira hullik a kirakatfényű pompa, a gőg, az összes hazugság.
Amikor végre összejött az összeg, elővettem a táskámból egy borítékot, és Domonkos elé csúsztattam.
– Válási kérelem. Otthon elolvashatod.
Megfordultam, és elindultam kifelé. Egyenes háttal, biztos léptekkel. Elemér kinyitotta előttem az ajtót, és halkan odasúgta:
– Jól csináltad, Enikő.
A szegedi éjszaka hideg széllel fogadott, és a mellkasomban valami egészen új érzés kezdett szétáradni.