Amint megrendelik az italokat, és a végén ők állják a cechet, akkor lépj be – ezt üzente. A pincérrel mindent leegyeztetek.
Hétfő este gondosan felkészültem. Felvettem azt a kék ruhát, amelyet három évvel korábban varrtam magamnak, de eddig soha nem volt alkalom hordani. A hajamat feltűztem, sminkeltem, majd hosszasan néztem a tükörbe. Nem egy jelentéktelen kis szürke árnyék nézett vissza rám.
Fél tizenegy körül csörgött a telefonom. Elemér Takács volt az.
– Indulhatsz. Kihozták a számlát. A te „hősöd” mindjárt villogni fog a kártyával.
Taxival húsz perc alatt odaértem. A „Csendes Duna” étterem üvegfelületei és aranyszínű díszei vakítóan csillogtak az esti fényben. Elemér a bejáratnál várt, majd diszkréten a terem felé biccentett.
– Az ablaktól számított harmadik asztal.
Beléptem. A hely zsúfolásig tele volt, mindenhol nevetés, poharak csengése, elégedett moraj. Lassan haladtam az asztalok között, amikor megpillantottam őket. Domonkos Lengyel az asztalfőn ült, mellette Bernadett Fülöp bordó kosztümben, velük szemben a húga, Renáta Farkas a férjével. A tányérok már üresek voltak, a desszert maradéka itt-ott még ott fehérlett, a poharak félig üresen álltak.
A pincér megjelent a tálcán a számlával. Domonkos rá sem pillantott az összegre, előhúzta a táskámból kivett bankkártyámat, és olyan magabiztos mozdulattal tette le, mintha a saját vagyonát kínálná fel.
– Kifogástalan kiszolgálás – mondta fennhangon, körbenézve. – Ugye, anya, megígértem, hogy igazi ünnepet szervezek neked. Nem valami olcsó vacsorát, hanem méltót hozzád.
Bernadett elégedetten bólogatott, miközben megigazította a frizuráját.
– Büszke vagyok rád, fiam. Ez az, amit szeretek látni. Nem úgy, mint egyeseknél, akik egész életükben varrógép mellett görnyednek, aztán csendben meghúzódnak a sarokban.
Renáta kuncogott, Domonkos arca pedig még inkább felderült.
– Tudod, anya, neked csak a legjobbat. Szerencsére megtehetem.
A pincér elvitte a kártyát, majd a terminálnál lehúzta. Egyszer. Még egyszer. Végül ráncolt homlokkal tért vissza.
– Elnézést, uram, a tranzakció sikertelen. A kártya le van tiltva.
Domonkos elsápadt.
– Ez kizárt dolog. Próbálja újra!
– Már háromszor próbáltam. A kártya érvénytelen.
Ekkor léptem az asztalhoz. Bernadett vett észre először, az arca egy pillanat alatt megnyúlt.
– Enikő Kozma? – hebegte Domonkos, felugorva. – Te… mit keresel itt?
Nyugodtan ránéztem.
– Eljöttem az ünnepségre. Arra, amit az én pénzemből rendeztél. Az én kártyámmal. Nélkülem. Annak a bizonyos „szürke kisegérnek”.
Olyan csend lett, hogy a szomszéd asztalnál csilingelő poharak hangja is áthallatszott.
– Enikő, kérlek, félreértésről van szó – kezdte Domonkos, felém nyúlva, de én hátraléptem.
– Ez nem félreértés – feleltem halkan. – Ez hazugság, és én pontosan tudom, miről beszélek, mert mindent hallottam.