„Egyetemre fogsz menni” – mondta határozottan Erzsébet. „És én itt leszek, amikor hazajössz. És addig is… addig is szeretném látni azokat a leveleket. Mind a húszat. Mert ha már írtad őket, akkor nekem jogom van hozzá, hogy olvassam.”
Bence halkan felnevetett.
„Kínos lesz.”
„Nem” – rázta meg a fejét Erzsébet. „Nem lesz kínos. Gyönyörű lesz. Mert végre megtudom, hogyan látsz engem. És talán… talán én is elmondom neked, hogyan látlak téged.”
Bence felállt, odament a nagyanyához, és átölelte. Erzsébet érezte, ahogy a fiú remeg.
„Nagyi, bocsánat. Azt hittem, jobb, ha nem tudod.”
„Én is azt hittem” – suttogta Erzsébet. „De most már tudom: a csend rosszabb, mint a szavak. Még ha fájnak is.”
Aznap délután Bence lehozta a leveleket. Mind a húszat. Betette őket egy borítékba, és odaadta Erzsébetnek. Erzsébet fogta a borítékot, és letette maga mellé az asztalra.
„Most még nem” – mondta. „Hétfőn elolvasom őket. Amikor te iskolában vagy. És aztán, amikor hazajössz, beszélgetünk róluk.”
Bence bólintott.
„És nagyi…”
„Igen?”
„Bekapcsolva hagyod a hallókészüléket?”
Erzsébet elmosolyodott.
„Bekapcsolva. Mert most már hallani akarok. Mindent. Még akkor is, ha néha fáj.”
Bence elmosolyodott, és kiment. Erzsébet egyedül maradt a konyhában. Lehunyta a szemét, és hallgatta a ház hangjait. Lilla a szobájában zenét hallgatott. Tibor a garázsban dolgozott. Ágnes telefonált valakivel.
És Erzsébet hallotta mindet. És ezúttal nem azért, hogy féljen tőlük.
Hanem azért, hogy emlékezzen rájuk.
Mert most már tudta: nem azért van itt, hogy teher legyen.
Hanem azért, hogy emlék maradjon. Olyan emlék, amit húsz levélbe lehet írni. És talán még sokkal többbe.