Erzsébet kinyújtotta a kezét a kis műanyag doboz felé az éjjeliszekrényen, és kivette belőle a hallókészüléket. Néhány másodpercig csak nézte a tenyerében. Aztán csendesen visszatette a dobozba, és becsukta a fedelet. Ma sem fogja bekapcsolni.
Hetvenöt éves volt, és három éve lakott a fia családjával. Tibor, a menye, Ágnes, és a két unoka: Bence, aki tizenhat, és Lilla, aki tizennégy. Jó család. Rendes emberek. De Erzsébet már hetek óta azt kérdezte magában: tényleg akarják-e, hogy itt legyen, vagy csak nem merik kimondani, hogy menjen el?
Azon a reggelen, amikor először hagyta ki a készülék bekapcsolását, nem volt rá különös oka. Egyszerűen elfáradt. Elfáradt attól, hogy mosolyog, hogy hálás, hogy mindig azt mondja: „Köszönöm, nem kell, megoldom.” És amikor Ágnes reggel bekiáltott neki a konyhából, hogy „Erzsi néni, jössz reggelizni?”, és ő csak bólintott, de nem hallotta pontosan mit mondott utána, valami furcsa könnyebbséget érzett.
Mert ha nem hall, akkor nem is kell válaszolni. És ha nem válaszol, talán egyszer véletlenül meghallja, mit mondanak róla, amikor azt hiszik, hogy úgysem érti.
Azon a csütörtök délelőttön Bence hazajött az iskolából korábban. Erzsébet a nappaliban ült, egy régi albumnéző volt az ölében, de valójában nem nézte a képeket. Csak hallgatta a zajokat. Bence becsukta az ajtót, ledobta a táskáját a folyosón, és felment a szobájába. Pár perc múlva Erzsébet hallotta, hogy valaki telefonál. Bence hangja volt. Halkan, de elég tisztán.
„Gyere át délután” – mondta valakinek. „Nincs senki itthon. Csak nagyi, de ő úgyse hall semmit.”
Erzsébet szíve megállt egy pillanatra.
Úgyse hall semmit.
Erzsébet nem mindig volt „süket nagyi”. Három éve, amikor ideköltözött, még tökéletesen hallott. De aztán jött a fülzúgás, aztán a hallásvizsgálat, aztán a hallókészülék. Eleinte utálta. Kellemetlen volt, folyton sípolni kezdett, és mindenki hangosabban beszélt hozzá, mintha gyerek lenne.
De aztán hozzászokott. Sőt, még jó is volt: legalább volt egy technikai magyarázat arra, hogy miért marad ki néha a beszélgetésekből. „Nagyi nem hallotta” – mondták ilyenkor, és Erzsébet csak bólogatott.
Aztán pár hónapja kezdett el figyelni arra, hogy mit mondanak, amikor azt hiszik, hogy nem hallja.
Ágnes egyszer azt mondta Tibornak a konyhában: „Anyád egyre lassabb. Már fél órája áll a fürdőszobában.” Tibor azt válaszolta: „Hát persze, anya, hát hetvenöt éves. Mit vársz?” És Ágnes sóhajtott: „Tudom. Csak néha elfáradok.”
Erzsébet akkor még bekapcsolta a készüléket. De aztán egyre gyakrabban hagyta kikapcsolva. Csak hogy hallja. Hogy tudja.