Most pedig Bence azt mondta valakinek telefonon: „úgyse hall semmit”. És Erzsébet nem tudta eldönteni: fáj-e neki, vagy csak megerősíti azt, amit már tudott. Hogy ő itt csak egy bútor. Egy élő, lélegző, lassan mozgó bútor, akit tolerálnak, de aki már nem számít.
Délután, ahogy Bence mondta, valaki csengetett. Erzsébet a nappaliban maradt, az ablak mellett ült, és úgy tett, mintha olvasna. Egy fiú jött be – ismerős arc volt az iskolából, Dániel, Bence osztálytársa. Bence fogadta, és felmentek a szobájába.
Erzsébet hallotta, ahogy becsukódik az ajtó. Aztán zenét kapcsoltak be, de halkan. És Erzsébet odaült a kanapéra, ami pontosan a Bence szobája alatti szoba mennyezete alatt volt. Az öreg ház vékony volt. Mindent lehetett hallani.
Eleinte csak zene szűrődött le. Aztán Dániel hangja.
„Figyelj, komolyan mondom, hagyd már abba ezt a stresszelést. Úgyis felvesznek.”
„Nem tudom” – válaszolt Bence. „Mi van, ha nem?”
„Akkor meg próbálod meg jövőre. De amúgy minek aggódsz ennyire?”
Hosszú csend.
„Mert…” – Bence hangja elakadt. „Mert ha nem vesznek fel, akkor itt ragadok. És akkor semmi értelme az egésznek.”
„Miért ragadnál itt?”
„Mert nagyi.”
Erzsébet megdermedt.
„Nagyi?” – kérdezte Dániel. „Miért, mi van vele?”
„Semmi baj nincs vele” – mondta gyorsan Bence. „Csak… tudod, ő most itt lakik nálunk. És anya meg apa… hát, látom rajtuk, hogy fáradtak. Anya folyton ideges, apa meg… apa meg hallgat.”
„És?”
„És ha én elmegyek egyetemre, akkor ki marad itt? Lilla még gyerek. Nem tudja majd megcsinálni, amit én csinálok.”
„Mit csinálsz?” – kérdezte Dániel, és Erzsébet érezte, hogy ő is erre kíváncsi.
„Segítek” – mondta halkan Bence. „Reggel mindig megnézem, hogy nagyi jól van-e. Ha apa már elment dolgozni, és anya rohan, akkor én viszem le a szemetet, én teszem be a mosógépet, én nézem meg, hogy nagyi ivott-e valamit. Tudod, ő… ő néha elfelejti. És ha én nem vagyok itt, akkor ki fogja ezt csinálni?”
Dániel nem válaszolt azonnal.
„Apád. Anyád. Lilla.”
„Apád már most is túl sokat dolgozik. Anyám… anyám meg folyton feszült. És Lilla… Lilla még nem érti. Nem úgy, ahogy én.”
„Mit nem ért?”
Bence mély levegőt vett.
„Hogy nagyi hamarosan meghal.”
Erzsébet érezte, hogy elfogy a levegő a tüdejéből.