A nevem Laura Kiss.
Huszonhat éves voltam, amikor férjhez mentem, és egy olyan család része lettem, amelyet az élet több csapással sújtott, mint amennyit bárki érdemelne. Az anyósom korán elment, így az apósom, Zoltán Nagy, magára maradt négy gyerekkel, akiket egyedül nevelt fel.
Egész életében a San Francisco melletti földeken dolgozott. Sosem volt biztos állása, nem számíthatott nyugdíjra, sem valódi biztonságra. Amikor beléptem a családba, Zoltán Nagy gyermekei közül már majdnem mind külön éltek, saját otthonban. Ritkán jutott idejük arra, hogy meglátogassák.
Az utolsó éveiben szinte teljesen ránk támaszkodott: a férjemre és rám.
Gyakran elcsíptem a szomszédok suttogását a hátam mögött:
– El tudod képzelni? Csak a menye, mégis úgy viselkedik, mintha ez lenne a munkája. Ki gondoskodik így egy apósról?
Én azonban másként láttam a helyzetet.
Egy olyan ember állt előttem, aki egész életében feláldozta magát a gyerekeiért. Ha én is elfordulnék tőle, ki maradna mellette?
Tizenkét év megpróbáltatás
Az a tizenkét esztendő korántsem volt könnyű.
Fiatal voltam, sokszor kimerült, túlterhelt és gyakran végtelenül egyedül. Amikor a férjem Manilába ment dolgozni, otthon maradtam a kisfiunkkal és Zoltán Naggyal, akinek ereje napról napra fogyott.
Én főztem, mostam, takarítottam, és megszámlálhatatlan éjszakát töltöttem egy kemény műanyag széken az ágya mellett, figyelve a nehézkes lélegzetét.
Egy különösen nehéz éjszakán végül megtörtem, és alig hallhatóan megszólaltam:
– Zoltán… én csak a menyed vagyok. Néha ez túl sok nekem.
Nem dorgált meg, nem panaszkodott. Csak halványan elmosolyodott, remegő kezével megszorította az enyémet, és csendesen ezt mondta:
– Tudom. Éppen ezért vagyok neked hálás. Ha te nem lennél, talán már nem is élnék.
Ezek a szavak örökre belém égtek.
Attól a pillanattól kezdve megfogadtam, hogy mindent megteszek azért, hogy a hátralévő évei nyugodtak és emberhez méltók legyenek. Amikor fázott, vastag takarókat vettem neki. Ha fájt a gyomra, levest főztem. Amikor a lába feldagadt, óvatosan masszíroztam.
Soha nem foglalkoztatott, mit hagy majd maga után. Nem ezért törődtem vele. A szívemben már rég apámként éltem.
Az utolsó búcsú
Az idő múlásával Zoltán Nagy egyre törékenyebb lett. Nyolcvankét évesen az orvos óvatosan jelezte, hogy a szíve már nem sokáig bírja.
Az utolsó napokban gyakran kért meg, hogy üljek mellé. Mesélt a fiatalságáról: horgászatokról a folyónál, egy elveszett szerelemről, arról, hogyan nevelt fel gyerekeket puszta két kézzel és reménnyel.