„Tudod” – folytatta Bence –, „senki nem mondja ki. De én tudom. Látom, ahogy lassan mozog. Ahogy néha elfelejt dolgokat. Ahogy… ahogy néha csak ül, és semmit nem csinál, csak néz ki az ablakon. És félek, hogy egyszer csak… egyszer csak nem lesz itt. És akkor az lesz az utolsó dolog, amit rólam tud, hogy elmentem. Hogy otthagytam őt.”
„Bence, ez baromság. Nagyszülők bele vannak törődve, hogy az unokák elmennek. Ez így működik.”
„De ő nem mondta soha” – Bence hangja elcsukló volt. „Soha nem mondta, hogy büszke rám. Soha nem kérdezi, hogy mit akarok csinálni az életemben. Csak… csak mosolyog, és bólogat, és azt hiszi, hogy úgysem érdekli.”
„Akkor mondd el neki.”
„Nem tudom. Mert ha elmondom, akkor rájön, hogy félek. És ha rájön, hogy félek, akkor azt fogja hinni, hogy teher. És az lenne a legrosszabb. Hogy azt higgye, azért maradok, mert sajnálom.”
Dániel sóhajtott.
„Bence, ezt meg kell beszélned valakivel.”
„Nem tudom” – mondta halkan Bence. „Ezért írok.”
„Írsz?”
„Írok neki. Mindent. Amit nem tudok kimondani. Írok neki leveleket. De soha nem adom oda. Csak… csak írom. Van vagy húsz levél már. Mind róla. Arról, amit mesél. Arról, amilyen volt, amikor fiatal volt. Arról, hogy… hogy mennyire félek, hogy elfelejtődik, ha meghal. Mert senki más nem fogja tudni, hogy ő milyen.”
Csend lett.
„És mit akarsz velük csinálni?” – kérdezte Dániel.
„Nem tudom. Talán egyszer… talán egyszer odaadom neki. De most még nem. Mert ha odaadom, akkor rájön, hogy én már régóta tudom. És akkor kínos lesz. És én nem akarom, hogy kínos legyen.”
Erzsébet a kanapén ült, és érezte, ahogy könnycseppek folynak végig az arcán. A mellkasában valami összetört, de nem fájdalomtól. Hanem valami mástól. Valami olyantól, amire nem számított.
Bence nem azért akart itthon maradni, mert sajnálta.
Hanem mert félt elveszíteni őt.
Aznap este Erzsébet a szokásos időben ment aludni. Bence már a szobájában volt, Tibor és Ágnes a nappaliban tévéztek. Erzsébet bement a szobájába, leült az ágyára, és kivette a hallókészüléket a dobozból.
Sokáig nézte.
Aztán bekapcsolta, és betette a fülébe.
Másnap reggel, amikor Bence lement reggelizni, Erzsébet már ott ült a konyhában. Bence meglepődött.
„Jó reggelt, nagyi.”
„Jó reggelt, Bence” – mondta Erzsébet, és a hangja olyan tisztán csengett, amilyen már hetek óta nem. Bence megállt.
„Nagyi… hallasz?”
„Hallok” – bólintott Erzsébet. „Már régóta hallok. Csak… csak nem akartam.”
Bence lassan leült.
„Miért?”
Erzsébet lehunyta a szemét.
„Mert féltem. Attól, hogy teher vagyok. Hogy ti csak… csak eltűrtök.”
Bence arcán valami megváltozott. Lesütötte a tekintetét.
„Nagyi…”
„Tegnap hallottalak” – mondta halkan Erzsébet. „Téged és Dánielt. Mindent hallottam.”
Bence elsápadt.
„Nagyi, én…”
„Húsz levél” – Erzsébet elmosolyodott a könnyein keresztül. „Húsz levél rólam. És egyiket sem adtad oda.”
Bence arca vörös lett.
„Nem akartam, hogy… hogy azt hidd…”
„Hogy szeretsz?” – kérdezte Erzsébet. „Hogy félted, hogy elveszítesz? Bence, azt hittem, ti csak türtek. De te… te emlékezni akarsz rám.”
Bence nem tudott szólni. Csak nézte a nagyanyját, és érezte, hogy a torka összeszorul.