— Pontosan — vette fel a táskát. — Semmi. Mert neked így kényelmes.
Kiment a szobából. Ildikó a konyhában ült, mártír arccal.
— Így hálálja meg a törődést — mondta hangosan. — Hagyd csak menni, majd lehiggad, visszajön.
Dorka megállt az ajtóban.
— Nem sétálni megyek. Azért megyek el, hogy emlékezzek rá, ki vagyok. Mert három év alatt árnyékká váltam ebben a családban. Egy kényelmes kellékké. Egy házvezetőnővé, aki még pénzt is hoz. El kell döntenem, akarok‑e ebbe visszatérni.
Kilépett a lakásból. Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Balázs az előszobában maradt, miközben az anyja tovább zsörtölődött hálátlanságról és arról, ki a főnök a házban.
Ő már nem hallotta. Arra gondolt, amikor Dorka azt mondta: „árnyékká váltam”. És először próbálta felidézni, mikor kérdezte meg utoljára, hogy van. Hogy sikerült a megrendelése. Hogy fáradt‑e. Kell‑e segítség.
Nem jutott eszébe.
Három napig Dorka Fanninál lakott. Dolgozott, megrendeléseket teljesített, ügyfelekkel találkozott. És először hosszú idő után szabadon lélegzett. Senki nem rontott rá bejelentés nélkül. Senki nem mondta, hogy rosszul csinálja. Senki nem kicsinyelte le a munkáját.
Fanni egy este így szólt hozzá:
— Tudod, ragyogsz. Mintha lekerült volna rólad egy óriási teher.
Dorka elgondolkodott.
— Valószínűleg igen. Nem is tudtam, mennyire nehéz volt. Amíg el nem jöttem.
Balázs minden nap hívta. Először követelte, hogy jöjjön vissza. Aztán könyörgött. Végül csak megkérdezte, hogy van. Dorka röviden, udvariasan válaszolt. Tartotta a távolságot.
A negyedik napon Balázs elment Fannihoz. A ház előtt állt egy hatalmas csokor pünkösdi rózsával — Dorka kedvencével. Amikor lejött, Balázs elveszettnek tűnt.
— Beszélhetünk?
Egy közeli kávézóba mentek. Az ablak mellé ültek. Balázs sokáig hallgatott, a kihűlt kávéját forgatta.
— Beszéltem anyával — kezdte végül. — Komolyan. Megmondtam, hogy nem jöhet többé csak úgy. Hogy tisztelnie kell a munkádat és az idődet.
Dorka csendben figyelte.
— Megsértődött. Azt mondta, elárulom, hogy téged választalak helyette — emelte fel a tekintetét. — És azt feleltem: igen. A feleségemet választom. Te vagy a családom. Anyával pedig határok lesznek.
Dorka mellkasában összeszorult valami.
— Balázs…
— Várj — fogta meg a kezét. — Rájöttem. Kellett hozzá három nap egyedül. Soha nem vettem észre, mennyit dolgozol. Nekem minden adottnak tűnt: kész étel, tiszta lakás, pénz a számlán. Mint a levegő.
A hangja megremegett:
— Többet dolgozol nálam. Többet keresel. És mégis mindent te viszel otthon. Én meg hagytam, hogy anyám lenézze a munkádat.
Dorka szemébe könnyek szöktek.
— Annyira fájt. Minden alkalommal, amikor hallgattál.
— Sajnálom — mondta halkan Balázs. — Vak voltam. Anyám fia. De változni akarok. A férjed akarok lenni. Olyan, aki melletted áll.
Dorka a szemébe nézett, és látta az őszinteséget. A félelmet, hogy elveszítheti. A valódi szándékot a változásra.
— Nem szavak kellenek — mondta. — Tettek. Határok az anyáddal. Tisztelet a munkám iránt. Egyenrangúság.
— Meglesz — bólintott határozottan. — Hetente jön egy takarító. Készítettem egy beosztást, mikor főzök én. Anyának pedig megmondtam: csak egyeztetéssel jöhet.
Dorka pislogott.