— Na tessék! Akkor én csak útban vagyok! Én, aki felneveltem, emberré tettem! Balázs, hallod? Ki akar törölni engem az életetekből!
— Én tiszteletet akarok! — kiáltotta Dorka. — Azt, hogy megkérdezzék, nekem mi fér bele! Hogy ne törjenek rám szó nélkül! Hogy ne mondják meg, hogyan éljek!
Balázs odalépett hozzá. Az arca kifejezéstelen volt.
— Az anyám akkor jön, amikor akar. Így döntöttem.
A mondat úgy zuhant a csendbe, mint egy kő. Dorka nézte a férjét, és hirtelen mindent megértett. Három év házasság után először látta tisztán: nem társ állt előtte, nem szövetséges. Hanem egy anyuci pici fia, akinek az anyja mindig fontosabb lesz.
— Értem — suttogta.
Valami a hangjában Balázst nyugtalanná tette.
— Dorka…
— Teljesen világos — mondta határozottabban. — Te döntöttél. Akkor most én is.
Levette a kötényt, a szék támlájára akasztotta. A keze remegett, de a hangja szilárd volt.
— Balázs, elfáradtam. Elfáradtam attól, hogy láthatatlan vagyok ebben a házban. Attól, hogy magyarázkodnom kell a munkám miatt. Attól, hogy az anyádnak mindig kevés vagyok, neked meg nem elég fontos.
— Mi ütött beléd?! — kérdezte ijedten.
— Összepakolok — felelte egyszerűen. — Kell pár nap, hogy átgondoljam a dolgaimat. Fanninál leszek.
Ildikó felháborodva felszisszent:
— Ez a mai fiatalság! Az első vitánál már menekülnek! Hol marad a család? A türelem?
Dorka hosszan ránézett.
— Ildikó, én három évig türelmes voltam. Tűrtem a beszólásait a munkámról. A váratlan látogatásokat. A folytonos beleszólást az életünkbe. Azért tűrtem, mert szerettem a fiát. De a szeretet nem kő. A folyamatos tiszteletlenség elkoptatja.
Balázshoz fordult:
— Ha egyszer képes leszel nem anyád fiaként, hanem a férjemként beszélni velem, hívj fel. Lehet, hogy még megmenthető valami. Lehet, hogy nem.
Dorka bement a hálóba, elővette a táskáját, és pakolni kezdett. Belül égett minden, de nem sírt. A könnyei már elfogytak valahol a sokadik „ezt rosszul csinálod” és a „majd anyám tudja” között.
Balázs az ajtóban állt, és nézte.
— Dorka, ne így. Beszéljük meg nyugodtan.
— Nyugodtan? — becipzározta a táskát. — Balázs, mi már beszéltünk. Százszor. Kértelek, hogy állj mellém. Hogy húzz határokat. Hogy tiszteld a munkámat. Mi változott?
Hallgatott.