Az utcán sűrű pelyhekben hullott a hó, lassan ereszkedve a szendergő városra. Valahol odakint, Balassagyarmat felé, ott állt az ő házuk. Meleg, otthonos, türelmesen várta őket.
Kinyílt az ajtó. Milán Somogyi hátranézett, és meglátta Piroska Dunait. Az ajtófélfának dőlve állt, szemei kivörösödve a sírástól, ajkát harapdálta.
– Hallottam – szólalt meg halkan. – Hallottam, ahogy kiabálsz.
– Felhívtam őt – mondta Milán egyszerűen. – Közöltem vele, hogy nem jönnek.
Piroska lassan indult felé, pár lépés után megtorpant, aztán hirtelen nekirugaszkodott, és úgy ölelte át, hogy Milán érezte, mennyire reszket.
– Bocsáss meg – suttogta a mellkasának. – Ne haragudj, hogy ilyen választás elé kényszerítettelek. Tudom, milyen nehéz neked a családoddal szembemenni…
– Te vagy a családom – simogatta Milán a haját. – A legfontosabb. Ezt már régen bizonyítanom kellett volna. Sokkal régebben.
Szorosan egymásba fonódva álltak ott, miközben odakint tovább kavargott a hóesés. A telefon újabb és újabb üzenetek érkezését jelző hanggal csipogott – Enikő Pusztai valószínűleg dühös sorokat pötyögött, az anyja pedig hosszú szemrehányó monológokat írt. Milán azonban rá sem nézett a készülékre.
– Tényleg kettesben fogjuk köszönteni Bence Márkot? – kérdezte Piroska, és felnézett rá könnyes szemmel.
– Tényleg – felelte Milán, és homlokon csókolta. – Te, én, a kandalló meg a hó. Ahogy elképzelted.
– Ebből évekig tartó balhé lesz, tudod?
– Legyen – vont vállat. – Cserébe először fél év után végre kipihenjük magunkat. Együtt. A mi házunkban.
Piroska sírva is elmosolyodott, és még szorosabban bújt hozzá.
Két nappal később már a nyaralójuk verandáján álltak, pokrócba burkolózva, és a ragyogó csillagos eget nézték. Öt perc hiányzott éjfélig. Bent a kandalló halkan ropogott, az asztalon pezsgőspoharak várták az új évet, a sütőben lassan készen lett a csirke. A tegnap feldíszített fenyő illata keveredett a mandarin és a gyertyák édes-szúrós aromájával.
– Boldog vagy? – kérdezte Milán, miközben átkarolta a felesége vállát.
– Jobban, mint ahogy azt szavakkal el lehet mondani – bújt hozzá Piroska. – Tudod, azon gondolkodom… Ha akkor nem telefonálsz Enikő Pusztainak, ha tényleg eljönnek…
– Nem jöttek volna. És nem is fognak. Ez a hely a miénk. Csak a miénk.
Valahol messze, a környéken elkezdtek kongani az órák. Piroska felé fordult, s a verandára kiszűrődő benti fényben Milán az arcára írva látta a tiszta boldogságot.
– Boldog Bence Márkot, szerelmem.
– Boldog Bence Márkot, napfényem.
Összekoccintották a poharakat, és a csillogó, fagyos levegőn, a csillagok kupolája alatt itták meg a pezsgőt. Ezután visszamentek a házba, ahol meleg és meghittség ölelte körül őket, ahol a kandalló pattogása helyettesítette számukra az egész világ zaját, ahol rajtuk kívül nem volt senki.
És ez lett életük legszebb Bence Márkja.