Úgy.
Olyan sokszor, hangosan álmodozott erről, hogy Milán Somogyi szinte szó szerint fújta már az egész forgatókönyvet. Hogy majd január elsején hajnalban, pokrócokba burkolózva várják a napfelkeltét. Hogy az új konyhában együtt készítik el az első közös reggelijüket. Hogy kimennek sétálni az erdőbe, ahol reményei szerint térdig ér majd a hó. Hogy aztán a kandalló előtt heverésznek könyvekkel és borral, teljesen elszakadva a világtól.
– Annyira szükségünk van erre a pihenésre – mondogatta újra meg újra. – Egész évben úgy hajtunk, mintha az életünk múlna rajta. Te két helyen dolgozol, én ezekkel az átkozott projektekkel küszködöm. Mikor voltunk utoljára kettesben? Úgy igazán, nem csak futtában, két megbeszélés között?
És akkor most ez. Két nappal az indulás előtt.
– Nem hívtam őket, és látni sem akarom őket! – csattant fel Piroska Dunai, és a hangja elcsuklott. – Ha ők odajönnek, a Bence Márkot nélkülem fogod köszönteni!
– Piroska, ne fújd már így fel…
– Ne fújjam fel? – a kézfejével törölte le a könnyeit. – Milán, fél éve várom ezt az egészet! Robotoltunk, mint a rabszolgák, csak hogy minden kész legyen az ünnepre. Az volt az álmom, hogy ezeket a napokat veled töltöm. Veled! Nem a kis családoddal, akik majd bevonulnak oda, felfalják az összes kajánkat, mindent felforgatnak, aztán továbbállnak, ránk hagyva a romokat!
– Enikő Pusztai nem ilyen…
– De pontosan ilyen! – csapott az asztalra a tenyerével. – Elfelejtetted, mi volt tavaly? Hogy „csak pár napra” jött hozzánk, aztán két hétig ott ragadt? Hogy Antal Tisza vedelte a whiskydet, miközben arról papolt, hogy túl sokat dolgozol, és teljesen megfeledkeztél a családról? Hogy a gyerekeik összetörték a bögrémet, amit az évfordulóra vettem neked, és Enikő még csak bocsánatot sem kért, csak annyit mondott, hogy „gyerekek, hát gyerekek”?
Milán hallgatott; nem tudott mit válaszolni, mert minden szava igaz volt. Enikő Pusztai két évvel idősebb volt nála, és egész életében úgy viselkedett, mintha a világ tartozna neki valamivel. Gyerekkorukban ő dirigált, ő szedte el a legjobb játékokat, ő kapta a szülőktől a több figyelmet. Felnőve se nagyon változott: csak most már ingyen munkaerőnek használta a testvérét, kifogyhatatlan pénzforrásnak — azokra a kölcsönökre, amelyek sosem térültek meg — és ingyen nyaralóhelynek, ahová bármikor bejelentkezhetett.
– Ő a húgom – szólalt meg végül erőtlenül.
– És akkor mi van? Ettől mindent megtehet? – Piroska úgy nézett rá, olyan fájdalommal a szemében, hogy Milánnak görcsbe rándult a gyomra. – Nem kérek lehetetlent. Három napot szeretnék veled. Három napot kettesben, a saját házunkban, amit a két kezünkkel húztunk fel. Ez tényleg túl sok?
– Nem, persze hogy nem…
– Akkor hívd fel. Most rögtön. És mondd meg neki, hogy nincsenek meghívva, hogy ne is induljanak el.
– Piroska, tudod te jól, mekkora balhé lesz ebből…
– Legyen balhé – fonta keresztbe a karját a mellkasa előtt. – Tudod mit, Milán? Elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy mindig én vagyok az utolsó a listádon. Előbb a munka, aztán anya, aztán Enikő Pusztai a maga örökös problémáival, és valahol a végén, ha épp marad rád egy kis idő – ott kullogok én. A feleséged.
– Ez nem így van!
– Pontosan így van! – az ablakhoz lépett, és a téli alkonyatot nézte az üveg túloldalán. – Emlékszel, amikor összeházasodtunk, azt mondtad, én leszek az első helyen. Hogy mi ketten leszünk egy csapat, te meg én minden nehézség ellen. És mi lett ebből? Az, hogy anyukádnak mindig „életbevágóan fontos” valami, Enikőnek örökösen valami válsága van, te pedig rögtön ugrasz, és rohansz hozzájuk, mindent félretéve. Én pedig várok. Mindig csak várok.
Milán mellé lépett, és meg akarta ölelni, de Piroska finoman hátrébb húzódott.
– Ne – mondta halkan. – Csak egyenesen válaszolj: hogyan akarod tölteni ezt a Bence Márkot? Velem vagy velük?
Némán állt, mert fogalma sem volt, hogyan dönthetne. A fejében egymás után villantak fel a képek: az anyja, aki naponta telefonál, és megsértődik, ha nem tud leugrani hozzá; Enikő, aki dührohamot rendez, ha nemet mond; Antal Tisza a gúnyos beszólásaival a „papucsférjekről”. Aztán más képek: Piroska, amint festi a falakat a házban; Piroska, ahogy a kandalló előtt mosolyog; Piroska, aki arról a mesés Bence Márkról álmodozik, amit szerintük már igazán megérdemelnének.
– Veled – szakadt ki végül belőle. – Természetesen veled.
– Akkor bizonyítsd be – fordult felé, és a tekintetében annyi remény és félelem keveredett, hogy Milán levegőt is alig kapott. – Hívd fel Enikő Pusztait. Most azonnal. És mondd meg neki, hogy nem jöhetnek.
– Piroska…
– Ez most ultimátum, Milán – kihúzta magát, és ő hirtelen újra meglátta benne azt az erőt, ami miatt egykor beleszeretett. – Vagy felhívod, és kimondod neki az igazat, vagy én a városban maradok, te pedig úgy köszöntöd a Bence Márkot, ahogy akarod. Egyedül. Vagy velük, ha úgy tetszik. De nélkülem.
– Ezt nem teheted meg…