– Meg tudom tenni – felelte, felkapta a táskáját, és elindult az ajtó felé. – Sőt, talán már régen meg kellett volna. Kapsz tőlem öt percet. Gondold át, mit akarsz. Ha jól döntesz, maradok. Ha nem, elmegyek Nikolett Vereshez. Aztán meglátjuk, hogyan tovább.
Becsapódott az ajtó, és Milán Somogyi ott maradt egyedül a hálóban, az utazótáskák között, telefonnal a kezében.
Öt perc. Mindössze ennyi ideje volt.
Fel-alá járkált a lakásban, akár egy ketrecbe zárt állat. Elképzelte, ahogy felhívja Enikő Pusztait. Ahogy a nő azonnal üvölteni kezd: hogy micsoda önző, milyen könnyen megfeledkezik a családról, hogy az anyjuk belebetegszik a bánatba. Látta maga előtt, ahogy az anyja sírva szidja a telefonban: „Egy hálátlan fiút neveltem.” Látta a Bence Márkot, amit tönkrevág egy botrány, ami utána hónapokig nem ül el.
Aztán egy másik képet próbált maga elé idézni. Bence Márk a hajdúszoboszlói nyaralóban, Enikő Pusztai, Antal Tisza és a gyerekeik társaságában. Üvöltő tévé, részegen harsogott koccintások, a lakásban vadul rohangáló kölykök. Enikő, aki mindent árgus szemmel vizsgál, minden sarokhoz és tárgyhoz van egy szúrós megjegyzése: „Figyelted, hogy itt milyen bénán rakták fel a tapétát?” Antal Tisza, aki szinte belekövül a kandalló melletti karosszékbe egy üveg sörrel. És Piroska Dunai, aki nincs ott mellette. Piroska Dunai, aki fél éve ezekről a napokról álmodozik.
Felemelte a telefont. Úgy remegett a keze, hogy alig tudta bepötyögni Enikő számát.
– Tosa! – harsant fel a nő jókedvű hangja. – Már majdnem összepakoltunk! Csak Dorka Halász nem leli a sílécét, de az sem gond, veszünk útközben másikat…
– Enikő, várj egy kicsit – Milán lehunyta a szemét. – Beszélnünk kell.
– Miről? Ha a kajáról van szó, ne görcsölj, mindent megveszünk mi, csak…
– Nem jöhettek.
A vonal túlsó végén egyszerre lett néma csönd. Hosszú, nehéz csönd.
– Tessék? – kérdezett vissza végül a nővér, és a hangjában már fémesen csengett valami.
– Enikő, sajnálom, de mi nem hívtunk meg benneteket. Piroska azt szerette volna, ha kettesben töltjük a Bence Márkot. Borzasztó fárasztó évünk volt, szükségünk van arra, hogy…
– Ez most valami vicc? – vágott közbe, és most már nyers düh vibrált minden szavában. – Komolyan ezt közlöd velem? Egy nappal indulás előtt?
– Nem tudtam, hogy anya mit mondott neked…
– Nem tudtad! – felröhögött, de a nevetése kifejezetten kegyetlenül csengett. – Persze, hogy nem tudtad! Te soha semmiről nem tudsz, ha épp így kényelmesebb! Idefigyelj, Milán! A te nyaralód engem rohadtul nem érdekel! De rólad most kiderült, hogy teljesen önző alak vagy!
– Enikő…
– Kuss! – most már torkaszakadtából ordított. – Tényleg azt hiszed, nem látok át rajtatok? Ezt az egészet a te drágalátos Piroskád eszelte ki, ugye? Az első perctől rühellt minket! Mindig úgy nézett ránk, mintha valami ragályos betegségben szenvednénk! Te meg, nyomorult papucs, mindenben úgy táncolsz, ahogy ő fütyül!
– A feleségemről így nem beszélhetsz!
– Dehogynem! Azt mondok róla, amit akarok! – Enikő hangja már szinte csengett a dühtől. – Mi a családod vagyunk, érted? A-csa-lád! Ő meg egy jöttment! És ha őt választod, akkor tudd, hogy anya mindent meg fog tudni. És nagyon meg lesz sértve. Nagyon.
– Tudja meg nyugodtan – Milán érezte, ahogy valami szoros csomó lassan engedni kezd a mellkasában. – Piroskához mentem feleségül. Ő a családom. Ti pedig…
– Mi pedig?
– Ti néha elgondolkodhatnátok azon, hogy a világ nem kizárólag körülöttetek forog. És hogy nekem is jogom van a saját életemhez. A saját otthonomhoz. A saját határaimhoz.
– Határok! – Enikő gúnyosan felhorkant. – Ezt is ő verte beléd, mi? Ezt a pszichológus-dumát? Határok, személyes tér… És a családi értékekkel mi lesz? A vérségi kötelékekkel mi lesz?
– A családi értékek nem arról szólnak, hogy az egyik csak ad, a többiek meg csak követelnek – Milán maga is meglepődött, milyen higgadtan és keményen hangzik a saját hangja. – Enikő, szeretlek. A nővérem vagy. De Piroskával kettesben fogjuk tölteni ezt a Bence Márkot. Sajnálom.
A vonalban hallotta Enikő légzését: zaklatott, szaggatott sóhajok.
– Na ide figyelj, Milán Somogyi – sziszegte végül. – Menjetek a fenébe mind a ketten a nyaralóddal együtt. Nélkületek is lesz hova mennünk. És ne is álmodj róla, hogy ezek után minden visszatér a régi kerékvágásba. Átléptél egy határt.
– Ha az a határ ott húzódik, ahol már saját életem sem lehet, akkor kifejezetten örülök, hogy átléptem – felelte, és bontotta a vonalat.
Kicsúszott a kezéből a telefon. Lehuppant a kanapéra, és érezte, ahogy valami furcsa elegy – jeges rémület és könnyű megkönnyebbülés – végigfut a testén. Megtette. Élete során először mondott nemet a nővérének. Először állította Piroskát az első helyre anélkül, hogy az anyja vagy Enikő véleményét lesné.
Öt perccel később üzenet érkezett az anyjától: „Enikő mindent elmesélt. Nagyon csalódtam benned. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg tud keményedni a szíved.”
Nem válaszolt. Letette a telefont az asztalra, és az ablakhoz lépett.