Amint kinyitotta a lakás ajtaját, Eszter Pusztai azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben. Felkapcsolta a villanyt az előszobában, és rögtön szemet szúrt neki: a saját cipői sorában egy idegen női cipő párja állt.
Néhány másodpercnyi értetlenkedés után összeállt benne, ki lehet a „betolakodó”. A fiának odaszólt, hogy menjen be a hálóba, ő pedig a nappali felé vette az irányt. Persze, nem tévedett: ott ült. Erzsébet Bogdán kényelmesen elhelyezkedve trónolt a fotelben, kezében valami ponyvaregénnyel.
– Jó estét, Erzsébet Bogdán – köszönt rá Eszter Pusztai.
– Nahát, csak megjöttél – felelte az ex-anyósa anélkül, hogy akár egy pillanatra is elfordította volna a tekintetét a könyvről. Igen, ex-anyós. A férjével már hónapok óta hivatalosan is elváltak, csakhogy maradt egy elintézetlen ügy. Pont az, amelyik most Eszter Pusztai nappalijában üldögél a fotelben.
– Megkérdezhetem, mit keres a lakásomban?
– A te lakásodban? – vonta fel a szemöldökét Erzsébet Bogdán, továbbra is a sorokat pásztázva. – Ugyan, kislányom, én ebben a lakásban több időt töltöttem el, mint te valaha is.
Eszter Pusztai erőtlenül felsóhajtott, és csípőre tette a kezét.
– Erzsébet Bogdán, kérem, ne viselkedjünk már úgy, mint a gyerekek.