– Anyád hívott – szólalt meg halkan, túlságosan is halkan. – Megköszönt a „búcsú” alkalmából. Azt mondta, mennyire örül nekünk. És hogy Enikő Pusztai Antal Tiszával meg a gyerekekkel szintén jönnek hozzánk a nyaralóba. Holnap este.
Milán Somogyi ledermedt. A sporttáska kicsúszott a kezéből, és tompán puffant a padlón.
– Piroska, én…
– Ezt most komolyan gondolod? – A felesége hangja megremegett, de összeszedte magát. – Milán, megegyeztünk! Megígérted, hogy senkinek nem szólsz!
– Nem is szóltam! – Felemelte a kezét, mintha védekezne. – Piroska, esküszöm, csak anyának mondtam el, hogy az ünnepeket nem a városban töltjük…
– Ő meg, persze, rögtön mindent kiderített – húzta el a száját keserűen Piroska Dunai. – És már tárcsázta is a drágalátos kishúgodat. Szinte látom magam előtt, ahogy csicsereg: „Képzeld, Piroskáék Milánnal valami nyaralót kaptak. Náluk lesz a Bence Márk. Ketten. Micsoda önzés, nem gondolod?”
– Piroska, anya nem így mondta…
– Nem így? – Megfordult felé, és Milán meglátta a szemében gyűlő könnyeket. – Akkor miért áll már csomagokkal felszerelkezve a húgod, és készül ideköltözni a teljes pereputtyal együtt? A gyerekeket is hozza, csak úgy mellékesen!
Milán lerogyott az ágy szélére. Úgy érezte, mintha minden, amin dolgoztak, egy pillanat alatt széthullana. Fél év. Fél éven át gürcöltek ezen a nyaralón, mint az őrültek.
Tavasszal, amikor meghalt Gabriella Ágnes Bácsi, Piroska édesanyja késő este hívta fel a lányát, és közölte vele a hírt: a nagynéni a Hajdúszoboszlóban lévő nyaralóját Piroskára hagyta. Kicsi telek, öreg házikó, egy kis szauna, fóliasátor. Piroska akkor sírva fakadt – nagyon szerette Gabriella Ágnes Bácsit, még ha ritkán is találkoztak.
– Lehetne… – kezdte akkor, miközben a könnyeit törölgette. – Talán meg kéne próbálnunk. Rendbe hozni mindent. Hiszen sosem volt egy saját helyünk, ahova egyszerűen csak elmenekülhetünk a világtól.
Milán gondolkodás nélkül rábólintott. A városi lakás, az állandó lárma, a felettük lakók, akik már harmadik éve nem bírták abbahagyni a felújítást – mindez teljesen felőrölte idegeiket. És most itt volt egy saját ház, csend, és az erdő a közelben.
– De egyet kérek – nézett rá akkor Piroska. – Egyelőre senkinek nem mondjuk el. Addig biztosan nem, amíg helyre nem rázunk mindent. Tudod, hogy megy ez – mindenki rögtön okos lesz, tanácsokat oszt, jobban tudja. A te családod meg…
Nem fejezte be a mondatot, de Milán így is értette. Az ő famíliája. Az anyja, aki szent kötelességének érezte, hogy minden lépésüket kézben tartsa. A húga, Enikő Pusztai, aki bármilyen eseményt képes volt a saját hasznára fordítani. És Antal Tisza, a férje, az örök jópofa, aki szerint a világ eleve tartozik neki azzal, hogy egyáltalán megszületett.
– Rendben – egyezett bele akkor Milán. – Egy szót sem szólunk senkinek.
És valóban tartották a szájukat. Májustól kezdve minden hétvégén kimentek a nyaralóba. Először a káoszt számolták fel – Gabriella Ágnes Bácsi az utolsó években már nem bírt a telekkel, így minden elvadult, benőtte a gaz, szétrohadt, megdőlt, ahol csak lehetett. Aztán nekiálltak a ház felújításának.
Milán falat festett, vezetéket cserélt, tetőt javított. Piroska súrolta a padlót, tapétát ragasztott, bútorokat vadászott apróhirdetésekben és bolhapiacokon. Minden megkeresett forintot, minden szabad percüket beleölték. Nyáron teljes hétvégéket töltöttek kint, pihenésre nem maradt idő, tengerparti nyaralásról szó sem lehetett, miközben az ismerőseik sorra posztolták a képeket a homokos partokról. Ők dolgoztak. Csak dolgoztak.
– Nézd meg, milyen szép lesz – ragyogott Piroska, amikor augusztusra elkészültek a verandával. – Milán, el tudod képzelni? Itt fogjuk köszönteni a Bence Márkot! Feldíszítjük a fát, begyújtunk a kandallóba…
– Nincs is kandallónk – mosolyodott el Milán.
– Majd lesz! – nevetett fel, és átölelte. – Megoldjuk. Mindent megoldunk.
És tényleg lett kandalló. Milán talált egy mestert, aki vállalta, hogy igazi, fatüzeléses tűzhelyet épít a nappaliba. Egy kisebb vagyonba került, de amikor októberben először lobogott benne a tűz, Piroska leült a padlóra a táncoló lángok elé, és zokogott a boldogságtól.
– Ez a mi helyünk – suttogta. – A miénk. Érted? Az első dolog az életünkben, ami igazán a miénk.
Decemberre a ház elkészült. Meleg, barátságos, új ablakokkal, rendbe tett szaunával, és egy fatárolóval, tele felhasogatott nyírfával. Piroska vett gyönyörű lenvászon függönyöket, puha takarókat, mindenhová gyertyákat tett csinos tartókba. A konyhában helyet kapott egy hatalmas, tömörfa asztal, amit egy bolhapiacon találtak, és közösen újítottak fel.
– Az a vicc az egészben – jegyezte meg egyszer Milán az egyik út alkalmával –, hogy még egyetlen percet sem pihentünk itt. Csak melóztunk.
– Viszont Bence Márkkor – simult hozzá Piroska –, Bence Márkkor kijövünk ide, és csak mi ketten leszünk. Csönd, hó, kandalló. Éjfélkor pezsgő a verandán. Pont, mint egy filmben.