Csabáról, Ottóról és az egész múltról most hallgat, de Csaba tisztán látja, ahogy Anna Fekete idegesen eldugdossa a régi fényképalbumokat. Levente Pusztai és Panna Jakab apjukkal semmilyen kapcsolatot nem tartanak, mindenhol letiltották. Csaba már próbált telefonálni nekik, fenyegetőzött, könyörgött, még sírt is, de semmi nem használt. Tegnap feljött Anna Feketéhez, ott őgyelegtt a bejáratnál: gyűrött, borostás, bűzlött az alkoholtól.
– Anna… Engedj be, hiszen szeretlek. Hibáztam, kicsúszott a lábam, előfordul bárkivel, én mindent megbocsátok neked!
– Te… megbocsátasz? – nevetett fel Anna Fekete az ajtón keresztül. – Csaba, neked tényleg nincs semmi lelkiismereted? Vagy azt is Ottó tartotta vissza tőled?
Aztán kinyitotta az ajtót, és a kezébe nyomott egy szatyrot.
– Tessék, itt vannak a régi horgászbotoid, a tárolóban felejtetted.
– Anna, engedj már be… Megváltozom, esküszöm!
– Csaba, a szerelem az, amikor az ember nem idegen arcvonásokat keres a saját gyerekeiben. Te pedig huszonöt éven át csak azt kutattad bennük. Most menj, és keresd az életed értelmét valahol máshol.
Rácsapta az ajtót az orrára, aztán háttal neki dőlt. A lakásban szokatlan csend terjengett: senki nem morgott magában, nem csoszogott keresztül a szobán, nem zsörtölődött, hogy elsózta a levest, és senki nem méregette gyanakvó pillantással a gyerekeket.
Tisztaság, fény és békesség lengte be a lakást. Anna Fekete kiment a konyhába, töltött magának egy csésze teát, és kibámult az ablakon.
Odalent, az utcán Csaba Nagy lógó vállal, csüggedten indult a buszmegálló felé, húzva maga után a horgászbotokat. Szánni való? Cseppet sem. A butaságot nem sajnálni kell, hanem tanítani. Ez a „leckéje” egy lakásába és egy családjába került – borsos ár egy DNS-vizsgálatért, de legalább az eredmény vitathatatlan.
Na most, lányok, ti jöttök: valljatok szépen! Kinek a férje vadászott már „jó vérvonalra”? Ki hallotta már ezeket a félmondatokat: „Jaj, vajon kitől ilyen vörös/fülü/okos ez a gyerek?”
„`
„`