Az ezüstlakodalom nem tréfa dolog. Negyedszázad, mintha csak elszállt volna. A terített asztal roskadozott, Anna Fekete kitett magáért: a kocsonya olyan tisztán remegett, mint egy könnycsepp, egy hatalmas tál franciasaláta, bundás hering, házi sült tarja – ahogy illik. Úgy húsz vendég gyűlt össze: rokonok, szomszédok, kollégák.
Anna Fekete férje, Csaba Nagy, az asztalfőn trónolt, rajta vadonatúj öltöny.
– Na, akkor… – állt fel Domonkos Szűcs koma. – Az ifjú párra! Legyen még huszonöt évük békében, egy húron pendülve! Csókot!
– Csókot! – zúgták a vendégek, miközben ikrás szendvicseket majszoltak.
Anna odahajolt a férjéhez, hogy megcsókolja, de Csaba hirtelen félrelökte magától.
– Várj csak, Anna, ne kapkodj!
Feltápászkodott, kicsit imbolyogva, a villát csörömpölve dobta a tányérra. A szobában egyszerre halotti csönd lett, még a hangosan cuppogva kocsonyázó Misi néni is dermedten maradt ülve.
– Mondanék egy pohárköszöntőt – krákogta Csaba. – Egy végszót.
Jobbján Magdolna Tisza, az anyósa, elégedetten bólintott. Erre a pillanatra húsz éve várt.
– Hát, Anna… – Csaba zavaros tekintettel végigpásztázta a társaságot. – Huszonöt éven át tűrtelek, gürcöltem, hogy téged etesselek, meg a te… kakukkfiókáidat.
Anna annyira elsápadt, hogy szinte beleolvadt a fehér abroszba.
– Csaba, mi van veled? Túl ittál?
– Hogyne! – csapott az asztalra az ökle. A stampedlik ugráltak. – Elegem lett az egészből! Holnap beadom a válópert, és a lakást sem fogom veled osztozni!
– Hogyhogy, milyen lakást? – szólalt meg hátulról a fiuk, Levente Pusztai. – Apa, teljesen bekattantál? Miféle lakásról beszélsz?
– Kussolj, fattyú! – üvöltötte Csaba, fröcskölve a nyálat. – Nem vagy a fiam! És Panna sem a lányom! Régóta gyanítottam! A mi Nagy családunkban mindenkinek egyenes, szabályos az orra! Nektek meg krumpli lóg az arcotok helyén! Az egész utca rajtam röhög, hogy idegen kölyköket nevelek!
– Igaza van Csabikának! – vágott közbe az anyós, szemében rosszindulatú fény villant. – Mindig is mondtam! Leventének lapátfüle van, Csabának meg szép, kis, finom fülei! Kint csináltad őket, míg ő a külszolgálaton volt!
Anna felállt. A keze remegett, de a hangja halkan, dermesztően szólalt meg.
– Csaba, ülj le. Ne alázd meg magad még jobban.
– Dehogy én! Te fogsz itt mindjárt megszégyenülni! – Csaba benyúlt az új zakó belső zsebébe. – Nem vagyok én hülye, Anna, felkészültem. Egy hónapja, míg aludtatok, vettem mintát tőletek, bevittem a laborba, egy vagyonba került, de legalább kiderült az igazság!
Előhúzott egy fehér borítékot.
– Tessék! Hivatalos papír, DNS-teszt! Mindjárt megtudjuk, kitől sikerült ezeket idecipelned, te ringyó! Most majd mindenki látja!
A vendégek tátott szájjal ültek, a szomszéd Éva Antal még keresztet is vetett. Levente és Panna dermedten bámulták az apjukat, egyszerre iszonyattal és undorral.
– Nyisd már ki! – visította Magdolna Tisza. – Olvasd fel, fiam! Hogy égjen a pofája! Kidobjuk az utcára, úgy, ahogy van, egy szál semmiben!
Férji köszöntő: „Nem az én gyerekeim, takarodjatok!”
Csaba diadalittas vigyorral megrepesztette a boríték szélét. A keze reszketett az izgalomtól: most jól beléjük tapos, szétzúzza őt, és egyedül marad a háromszobás lakásban, győztesként. Előhúzott egy összehajtott lapot, kisimította, felvette a szemüvegét, és olvasni kezdte.
A szobát síri csend borította be. Csaba arca előbb rikító vörösre gyulladt, aztán foltosodni kezdett, a szeme kidülledt, mintha ki akarna ugrani a helyéről.
– Na, mi van? – nem bírta tovább az anyós. – Mi áll benne, Csaba? Nulla százalék? Tudtam én!
Csaba egy szót sem szólt, lassan visszarogyott a székre.