– Csaba? – kérdezte rémülten Domonkos Szűcs. – Nincs jól?
Anna Fekete odalépett az asztalhoz. Nem sírt; ami benne égett, az már úgy öt perccel korábban hamuvá lett, amikor a férfi a gyerekeire rámondta, hogy „kakukkfiókák”. Felvette a papírt.
– Akkor hallgassuk csak meg – szólalt meg hangosan, érthetően, mintha gyűlésen lenne. – „Genetikai szakvélemény: a Nagy Csaba állampolgár apaságának valószínűsége Nagy Levente Pusztai fiával kapcsolatban 99,9 százalék. Az apaság valószínűsége Nagy Panna Jakab lányával kapcsolatban szintén 99,9 százalék.”
A DNS-teszt eredménye. Gyalázatos pofon a „felszarvazottnak”.
Magdolna Tisza tátott szájjal meredt rá, aztán becsukta, újra kinyitotta – úgy festett, mint egy partra vetett hal.
– Hogy mi az, hogy…? – suttogta. – Kilencvenkilenc? Ez… ez biztos valami tévedés! Laborhiba! Összecserélték a kémcsöveket!
– Nem, mama – vágta rá jéghideg hangon Anna Fekete. – Nem a labor tévedett. A maga meg Csaba üldözési mániája tévedett ekkorát.
Csaba a kezébe temette az arcát, a válla megrázkódott. Kezdte felfogni, mi történt: most, minden rokon, barát és szomszéd szeme láttára alázta porig a feleségét, akit huszonöt éven át paráznasággal vádolt. Megalázta a gyerekeit, akiket idegeneknek bélyegzett, és a legborzasztóbb az volt, hogy kiderült: végig ő tévedett.
Azt hitte, ez a boríték lesz az aduásza, belépőjegye az új, szabad életbe, ahol nem kell „élősködőket” etetnie. Aztán kiderült: ez a papír valójában az ő ítélete.
– Apa… – Levente hangja remegett a dühtől. – Tényleg megcsináltad a tesztet? Loptad tőlünk a nyálmintát?
– Levente, én… – Csaba felemelte a fejét, nyomorultul festett. – Azt gondoltam… Hát te nem is hasonlítasz…
– Kire nem hasonlít? – kérdezte Panna, miközben felpattant. – Rád? Hála az égnek, hogy nem! Te egy erkölcsi csődtömeg vagy!
– Panna, hogy beszélsz az apáddal?! – visított fel Magdolna Tisza. – Mindezt Anna keverte! Ő lefizette az orvosokat!
Anna felnevetett.
– Magdolna néni, sosem jutott eszébe, hogy miért nem hasonlítanak Csabára?
– Mert nem tőle vannak! – ordította az anyós. – Nálunk nemes vér csörgedezik! A mi orrunk görögös, finom púppal! Ezeké meg olyan, mint a krumpli!
Anna nagyot sóhajtott, odalépett a szekrényhez, és előhúzott egy régi, bársonykötésű fényképalbumot.
– Nemrég rendet raktam itt – mondta, miközben kinyitotta. – És rábukkantam egy fiatalkori fotójára, Magdolna néni.
Elővett egy fekete-fehér képet: fiatal Magdolna Tisza ölelt át egy férfit.
– Ez a férjem! – húzta ki magát büszkén Magdolna. – Csaba édesapja!
– Igen, Imre Oláh, Isten nyugosztalja. És akkor ez itt ki? – Anna egy másik, csoportképet vett elő, szomszédok voltak rajta egy kerti mulatságon.
– Az… hát a szomszédunk, Ottó Lakatos.
– Ottó bácsi – bólintott Anna. – Ugyanaz az Ottó, aki mindig „teázni” ugrott át, amikor Imre Oláh épp vidéki kiküldetésben volt. Az egész falu erről suttogott, Magdolna néni.
– Miféle mocskot hordasz össze, te szemétláda?! – vörösödött el az asszony, akár egy főtt rák.
– Csak nézze meg jobban – dugta a fotót az orra elé Anna. – Nézze meg Ottó bácsit, aztán Csabát.
– Várj csak… – hajolt közelebb Domonkos Szűcs. – Az igazat megvallva, tényleg… Ottónak is olyan görbe, „görögös” orra volt, kis púppal, meg az az árkos áll, pont mint Csabának.
– Hát persze! – csapott az asztalra Éva Antal. – Az a Lakatos Ottó híres nagy nőcsábász volt! Állandóan Zsókához… izé, Magdolnához járt, emlékszem!
A társaság egyszerre robbant ki: valaki felvihogott, más füttyentett egyet. Hirtelen mindenkinek a helyére került a kirakós. Csaba a szemét az anyjára szegezte.
– Anya? – szólalt meg halkan. – Ez igaz?