– Tessék, nézzék meg maguk, ki szerepel tulajdonosként – fordult a rendőrökhöz Katalin Szabó. – Ezek az asszonyok jogtalanul törtek be a lakásba, sőt a zárakat is lecserélték a tudtom nélkül.
– 139-es paragrafus – jegyezte meg az egyik rendőr. – Jegyzőkönyvet veszünk fel.
– Miféle paragrafus? – sápadt el Erika Major. – Gábor Horváth mondta, hogy ez az ő lakása…
A rendőrök azonban többé oda sem figyeltek rá.
– Erika néni, mégis mibe rángatott bele engem? – kérdezte rémülten Boglárka Lakatos.
Nem maradt semmi az iménti magabiztosságából.
Gábor anyja a sokktól képtelen volt megszólalni.
– Hol van Gábor? – kérdezte határozottan Katalin Szabó.
– Kórházban van… – hebegte Erika Major.
Katalin Szabó ügyet sem vetett férje anyjának könyörgésére: a jegyzőkönyv elkészült, a feljelentést megtették, a büntetőeljárás megindult. Erika Major és Boglárka Lakatos még aznap este kénytelenek voltak összes holmijukkal együtt elhagyni a lakást. Közben a lakatos már szerelte is az új zárakat.
Másnap reggel Katalin Szabó bement a munkahelyére, előre jelezte, hogy el kell mennie, majd elutazott, hogy meglátogassa a férjét. Kiderült, hogy Gábor Horváth néhány nappal a felesége érkezése előtt balesetet szenvedett: elütötte egy autó, és azóta kórházban feküdt, eszméletlenül. Katalin Szabót nem tudták elérni, ezért értesítették Erika Majort. Az anyós fejvesztve rohant „megmenteni a fiát”, és közben már előre eldöntötte, hogy gondoskodik a fia „boldog jövőjéről”. Katalin Szabót ki nem állhatta a házasságkötésük napjától kezdve, így aztán alig találkoztak, noha ugyanabban a városban éltek. Gábor csak magánúton tartotta vele a kapcsolatot.
Gábor épp csak kezdett magához térni, amikor megpillantotta a feleségét az ágya mellett – és teljesen ledöbbent a történtekről szóló beszámolóján.
– Katalin, hidd el, fogalmam sem volt, mire készül anyu – bizonygatta Gábor Horváth. – Nem kértem senkit, hogy telefonáljon, semmit nem irányítottam, nem láttam át a helyzetet.
– De akkor miért mondtad neki, hogy a lakás a tiéd? – kérdezte Katalin Szabó.
– Csak egyszer oda vágtam neki, hogy ne rágjon tovább – mentegetőzött őszintén Gábor Horváth. – Katalin, soha nem tartottam rá igényt, ezt te is tudod.
Katalin Szabó egy percre elhallgatott, láthatóan átgondolt valamit.
– És Boglárka Lakatos? – kérdezte óvatosan. – Mi van köztetek?
– Semmi! – vágta rá szenvedélyesen Gábor. – Ez csak anyu rögeszméje. Mindig is úgy gondolta, hogy Boglárka lenne az ideális meny neki. De nekem rajtad kívül senki más nem kell!
Gábor szavai teljesen őszintének hangzottak. Katalin Szabó végül úgy döntött, ad még egy esélyt a férjének.
– Gábor, ne haragudj, de azt akarom, hogy anyukád a közelembe se jöjjön, főleg ne a lakásom közelébe!
Most először emlékeztette így a férjét arra, ki az otthon igazi gazdája. Gábor megértően bólintott.
Katalin Szabó, amikor csak ideje engedte, bement hozzá a kórházba, és hamarosan Gábort haza is engedték. Katalin ránézett, és belül érezte, hogy mindennek ellenére még mindig szereti a férjét. Az viszont már tudatos döntés volt, hogy egyelőre eszébe sem jutott bármiféle tulajdonrészt írni a nevére a lakásból.