Katalin Szabónak szerencsére egyelőre nem volt alkalma próbára tenni a maga kis „bölcsességi elméletét”, pedig Gábor Horváthtal már az ötödik házassági évüket taposták.
A kapcsolatuk sokak szemében furcsa párosításnak tűnt. Gábor, a nyugodt, otthonülő, családi fészekhez ragaszkodó férj, és Katalin Szabó, a céltudatos karrierista. A férfit gyakran lehetett látni a konyhában kötényben sürögni-forogni, miközben varázsolta a vacsorát, amíg a felesége késő estig az irodában ült, és a következő projekten dolgozott. Őket ketten azonban ez az elosztás tökéletesen kielégítette.
Az igaz, hogy Gábor már jó ideje vágyott gyerekre, Katalin viszont nem siette el a dolgot. Most kezdte igazán élvezni saját szakmai sikereinek ízét.
– Gábor, ha a férfiak tudnának szülni meg GYES-re menni, én már rég bevállaltam volna – jelentette ki ilyenkor az ambiciózus fiatal nő.
Anyósával ellentétben Gábor gond nélkül elengedte feleségét a hosszú kiküldetésre, és megnyugtatta, hogy minden rendben lesz.
– Na, amire biztosan nem kell majd rágnom a körmöm, az a lakás – nevetgélt Katalin, magabiztosan, mert tudta: a dolgos, házias Gábor makulátlan rendben fogja tartani az otthonukat, amíg ő távol van.
A lakás, ahol laktak, Katalin nevén volt. Szép, kétszobás otthon egy jó környéken, tágas konyhával, amelyet közös elhatározással étkező-nappalivá alakítottak.
Katalin soha, egyetlen félmondattal sem emlékeztette a férjét arra, hogy ő tulajdonképpen „bejárónak” számít ott. Még viták, hevesebb szóváltások idején sem vetette ezt a szemére. Nagyon szerette a férjét – ezt a szelíd, konfliktuskerülő, figyelmes embert. Szerette gyengéden, bensőségesen. Sőt, az is megfordult a fejében, hogy ráíratja a lakás egy részét, csak hogy a férfi önérzete is megkapja a maga kis biztonságos kapaszkodóját.
A fél éves külföldi kiküldetés alatt folyamatosan tartották a kapcsolatot, Gábor rendre azt mesélte, hogy nála minden a megszokott „munka – otthon – munka” ritmusban zajlik.
– Borzasztóan hiányzol – mondogatta.
Mostanra mögötte volt a hosszú, kimerítő repülőút, és Katalin már a hazai reptérről indult a lakásuk felé egy helyi taxival. Útközben azon morfondírozott, mi várja odahaza. Bár igyekezett elhessegetni, egy makacs kis félsz mégis mardosta: mi van, ha nem egyedül találja otthon a férjét? Fejben előre próbálta végigjátszani, hogyan kellene viselkednie egy ilyen helyzetben, milyen szavait, gesztusait készítse elő. Arra azonban még álmában sem gondolt, ami ténylegesen fogadta.
Amikor megpróbálta kinyitni az ajtót a saját kulcsával, nem sikerült. Megdöbbenve vette észre, hogy a zárat kicserélték.
Csengetett, de senki sem jött ajtót nyitni. Odabentről néma csend szűrődött ki. Katalin kopogtatott is, de nem reagált senki. Elővette a telefonját, felhívta Gábort, ám a férje mobilja ki sem csengett, mintha teljesen ki lenne kapcsolva. Pedig Gábor soha egy szóval sem említette, hogy elutazna a városból.
Úgy döntött, nem esik azonnal pánikba, hanem kivárja, míg hírt kap a férjéről. Addig is elmegy az anyjához, ott leteszi a bőröndöket, lezuhanyozik, és egy kicsit kipiheni az út fáradalmait.
– Katalin, fogalmam sincs, mi történhetett – csóválta a fejét Margit Simon, miközben a konyhaasztalnál ültek teával a kezükben. – Nem fogom én a vejemet ellenőrizni, hogy mit csinál minden percben.